Despite the fact that the “Tired of London, Tired of Life” book schedules the Sydenham Hill Wood walk for the end of April, we thought that a cold, grey, rainy day in February will be just as good for it. Both Will and Ash know Sydenham Hill Wood very well, because they grew up around this area and as kids they enjoyed exploring the hidden pockets of the forest. Now they wanted to share this experience with us, London-newbies as well.

Annak ellenére, hogy a “Ha unod Londont, unod az életet” című könyv a Sydenham Hill Wood-i sétát ideális esetben április végére ajánlja, mi úgy gondoltuk, hogy egy hideg, szürke, esős februári nap is tökéletesen megteszi. Will és Ash jól ismerik az egész környéket, mivel errefele nőttek fel, és gyerekként sok időt töltöttek az erdő rejtett zugainak a felfedezésével, így aztán úgy döntöttek, hogy megmutatják nekünk, London-újoncoknak is a város eme kevésbé ismert részét. 

Sydenham Hill Wood isn’t just a usual nature reserve in South-London, it is also the largest contiguous remainder of the ancient Great North Wood. The Great North Wood used to be a huge natural oak forest of which the earliest surviving mention dates back to the reign of King Edward III, more specifically to 1272. The timber extracted from this wood was the main raw material source of the Royal Dockyard at Deptford, but it was also used for charcoal burning and as building material. In the 18th century many parts of the woodland were cleared and developed. Luckily, Sydenham Hill Wood stayed untouched, and the surrounding areas’ names – such as South Norwood, Upper Norwood or West Norwood (Norwood… North Wood… Got it?) – also preserve the memory of this once great forest. And yeah, this is how I found out where the name of the area I live in originates from. Ok, I don’t exactly live there, but I definitely go food-shopping there, which is almost the same.

Sydenham Hill Wood egy dél-londoni természetvédelmi terület, és egyben a legnagyobb összefüggő felület ami az ősi Great North Woodból megmaradt. Great North Wood egy hatalmas tölgyfa erdő volt, melyről a legkorábbi írásos emlék 1272ből, azaz III. Eduárd király idejéből származik. Ez az erdő számított a deptfordi királyi hajógyár fő faanyag forrásának, ugyanakkor az innen származó fákat használták faszén illetve építőanyagok előállításra is. A 18. században aztán az erdő nagy részét kivágták és a felszabadult területet beépítették, Sydenham Hill Wood viszont szerencsére megmaradt. No meg – emlékeztetőnek – néhány környékbeli név, mint például South Norwood, Upper Norwood, West Norwood (Norwood… North Wood… ééértitek…). És akkor most ezennel én is megtudtam a hely nevének az eredetét, ahol lakom. Najó, nem lakom, csak bevásárlok, mert ahol lakom az már más.

The plan was to meet up at the Horniman museum, and head towards the woodland when everyone arrives. Despite the fact that the museum has quite an interesting story, I didn’t even know about its existence before our visit. But now I know, so let me quickly tell you about it. Once upon a time, not even so long ago, there was a guy called Frederick John Horniman, who inherited the Horniman’s Tea business from his father. By 1891 Horniman’s Tea became the world’s largest tea company, and the only reason why people don’t tend to know about this name is the fact, that nowadays it runs under the brand called Douwe Egberts. But let’s go back to Frederick, who seemed to have a lifelong passion for collecting things, so he decided to found a museum using some extra cash from the tea business. Today the museum has a collection of about 350000 objects, ranging from natural history, cultural artifacts and musical instruments. One of the highlight objects is a giant Canadian walrus, but I didn’t take a photo of it, because there were too many people hanging around and blocking the view. Here’s the dodo instead (I didn’t even realise until now, that the dodo was considered extinct by 1700, which means that this not-so-little fellow on the picture must be more than 300 years old).

Abban egyeztünk meg a vállalkozó szellemű népekkel, hogy a Horniman múzeumnál találkozunk, és mikor mindenki odaér, elindulunk az erdőbe. És akkor most gyorsan összefoglalom mi is ez a Horniman múzeum, mert nekem fogalmam sem volt róla, hogy van, viszont egészen érdekes a története. Volt annak idején egy Frederick John Horniman nevű fickó, aki megörökölte apja Horniman’s Tea nevű vállalkozását. Horniman’s Tea 1891re a világ legnagyobb tea bizniszévé nőtte ki magát, és a mai földi halandó valószínűleg csak azért nem igazán vágja mi ez, mert mostanság Douwe Egberts néven fut. No de a lényeg, hogy Frederick szabadidejében megszállott gyűjtő volt, így aztán a jól menő vállalkozásból származó pénzfelesleget egy múzeum alapítására fordította. Volt itt minden a kitömött állatoktól kezdve, különféle műtárgyakon át, egészen a hangszerekig. Ma már kb. 350000 kiállított tárgy található a múzeumben, közülük az egyik leghíresebb egy óriási kanadai rozmár, amit nem fotóztam le, mert túl sokan ácsorogtak körülötte, viszont itt van helyette egy dodó (amiről nem is tudtam eddig, hogy 1700 körül halt ki teljesen, szóval a képen látható darab legalább 300 éves).

The Horniman Museum Gardens give place to the Farmers’s Market organised every Saturday morning, where people can buy all sorts of bio, eco, organic, etc. fruit and veg, and they can also stuff their bellies with delicious homemade cakes while enjoying the view, which looks like this (yes, that’s the Shard):

A múzeum udvarán minden szombat délelőtt termelői piac zajlik, ahol az emberek mindenféle bio, öko, organikus, stb. zöldséget és gyümölcsöt vásárolhatnak, illetve degeszre ehetik magukat házi készítésű süteményekkel. A kilátás pedig valami ilyesmi (igen, az ott a Shard):

Next to the museum there’s also a petting zoo full of farm animals, such as chicken, sheep, lamas and rabbits. I think this is the perfect moment for a confession. It’s pretty lame, I know, but I can’t really change it: for some inexplicable reason during that whole day the image stabilisation on my lens was turned off, and I was too distracted by everything else around me to even notice it. Not sure how did this happen, because I never switch it off deliberately, which makes me think that I must have a goblin around my house somewhere. On the bright side though, now you can see what kind of pictures can be taken by a Canon 70D and the 18-135mm kit lens without image stabilisation. Basically, this is an experiment.

A múzeum épülete mellett egy állatsimogató is található, ahol a látogatók tyúkokkal, birkákkal, lámákkal, nyulakkal, meg egyéb jószágokkal enyeleghetnek. És akkor most jött el annak az ideje, hogy vallomást tegyek. Gáz ugyan, de már nincs mit tenni. Az aznapi fotóim mind úgy készültek, hogy az objektíven valami egészen érthetetlen módon ki volt kapcsolva a képstabilizálás, és én hülye nem vettem észre. Szerintem csakis Pumukli lehetett a tettes, mert én szándékosan ilyesmit soha nem csinálok. Viszont így legalább láthatjátok, hogy milyen képek készülnek egy Canon 70D-vel, és a hozzá tartozó 18-135mmes objektívvel képstabilizálás nélkül. Kísérletnek is felfogható a dolog.

After eating, drinking, petting, getting soaked and starting to feel really cold, we thought it’s time to move on, so we headed towards the Cox’s Walk. Our main goal was to see the trackbed and the disused tunnel of the abandoned railway that used to run from Nunhead all the way to Crystal Palace.

Miután ettünk, ittunk, simogattunk, eláztunk, megfagytunk, úgy gondoltuk, hogy ideje továbbindulni. A Cox’s Walk nevű sétány felé vettük az irányt, és az volt a cél, hogy megtaláljuk a Nunheadtől Crystal Palace-ig húzódó régi vasútvonal nyomvonalát, no meg az alagutat, amin annó áthaladt.

After a short walk we bumped into the footbridge that once was crossing over the railway, but now it’s just standing there lonely, overgrown, and full of graffiti.

Rövid séta után sikerült is rátalálni a régi vasút fölött húzódó gyaloghídra, ami mind a mai napig állja a sarat, meg a graffitit.

We had to first climb through the railing of the bridge, then a fence, and finally crawl somehow down on the muddy-bushy hillside in order to reach the train track level.

Átmásztunk a híd korlátján, aztán egy kerítésen, és végül megpróbáltunk nem teljes sebességgel lebukfencezni a bokrokkal telitűzdelt lejtőn. Efféle viszontagságok közepette sikerül a híd lábához jutni.

Here you can see the original look of the area:

Régen ez így nézett ki:

To be honest, I much prefer the current, wild and overgrown version, but it must have been impressive back in the old days as well, considering that even Camille Pissarro was inspired to paint a picture of the Lordship Lane station as seen from the footbridge. The station suffered some serious bomb damage during the Blitz, and as a result it was completely demolished after the Second World War.

Nekem sokkal jobban tetszik a mostani vadregényes változat, de az eredeti látvány sem lehetett rossz, ha még Camille Pissarrot is megihlette, mikor a gyaloghídon álldogálva úgy döntött, hogy képet fest a Lordship Lane-i vasútállomás épületéről. Sajnos a Blitz során az állomás épületében néhány bomba komoly kárt okozott, így a második világháború után a helyreállítási munkálatok helyett inkább teljesen lebontották.

Below you can watch a short video about the story of the railway, which was built in order to allow people to access the Great Exhibition organised in 1851 at Crystal Palace more easily:

Ez itt egy rövid összefoglaló a vasútvonal történetéről, amit eredetileg azért építettek, hogy könnyebben lehessen kijutni a Crystal Palaceben rendezett 1851-es londoni világkiállításra:

Will knew the way really well, but he didn’t want to take the sense of exploration away from us, so he was just gently guiding the group. We were hoping that if we follow the path where the train tracks used to run, we will find the tunnel easily, but to be honest, this wasn’t the most straightforward task, because the vegetation took over everything, and most of the time it wasn’t clear at all which way we should go.

Will tudta az utat, de nem akart megfosztani bennünket a felfedezés izgalmaitól, így csak a háttérből irányította a társaságot, hogy ne tévedjünk el teljesen. A sínek nyomvonalát követve abban reménykedtünk, hogy hamarosan az alagutat is megtaláljuk. Persze nem volt ez annyira egyértelmű feladat, mert a növényzet nagyon átvette az hatalmat, és sok helyen nem volt világos, hogy merre is haladhattak azok a sínek.

While everyone was focused on finding the tunnel, we accidentally bumped into a Victorian folly hidden deep in the middle of the wood. It’s called a folly, because it looks like some kind of ancient ruin, but the reality is that it’s just a fake ruin built during the eighteen hundreds as a garden decoration of a house that was standing here back then. I need to write this down again: they built ruins. Nowadays the pool and the hammock are considered to be the cool garden features, but back then they preferred to have ruins. Which is fair enough (but sounds silly).

Utunk során ősréginek kinéző romokba botlottunk, de mint kiderült, ezek nem valós ősi romok, csak amolyan rom-utánztok, melyeket az 1800as években építettek egy akkor itt álló ház udvarára amolyan dekorációnak. Ezt most muszáj még egyszer leírjam: romokat építettek. Hiába na, manapság a medence meg a függőágy a menő, akkoriban meg inkább a romokat kedvelték.

Oh, and there was this hut-looking structure as well, and we found the idea of advertising it on Airbnb as a pricey London adventure-accommodation quite amusing. We didn’t do it though… yet.

Ja meg volt ott egy ilyen kunyhó formájú szerkezet is, és azon vigyorogtunk, hogy milyen reakciót váltana ki az emberekből, ha meghirdetnénk Airbnb-n, mint londoni szálláslehetőséget jópénzért.

We just walked, and walked, and sunk deeper and deeper into the mud,

Aztán tovább mentünk, mendegéltünk, nyakig a sárban,

and we then suddenly found it. There was the tunnel, right in front of us.

és egyszercsak megláttuk. Ott volt az alagút.

I have no idea why everyone was analysing the gate so seriously. It might have been either the graffiti, the lock, or the mysterious tent behind the gate. Dunno.

Fogalmam sincs mit nézhettünk ennyire: a graffitiket, a lakatot, vagy azt hogy a fémajtó mögött egy titokzatos sátor állt?

Very close to the abandoned railway there is an almost parallel one, which is just as old, but still in use, with a surprisingly similar tunnel. We wanted to check that out as well in order to be able to compare the two. They look very much alike indeed, but this one has a bit more tracks and a bit less ivy.

A közelben van egy majdnem párhuzamos, ma is használatban lévő vasútvonal, ami kb. ugyanebből az időből származik. Azt is megnéztük így az összehasonlítás végett. Tényleg egészen egyformák, csak itt kicsit több a sín és kevesebb a futónövény.

We haven’t returned to this area since February, and I have a feeling it would be worth doing so and exploring Sydenham Hill Wood during the summer as well, because it must be beautiful. But only with the image stabilisation switched on.😀

Február óta nem jártunk Sydenham Hill Wood felé, de lehet lassan nem ártana visszatérni és felfedezni a környéket így nyáron is. Persze kizárólag bekapcsolt képstabilizátorral.😀