When I travelled home back in May, Will joined me. Usually, when the weather is good and it gets nice and warm, my parents and I don’t stay in Cluj, but we take the car and visit a chosen region of Transylvania instead. It wasn’t any different this time either, however the fact that Will had never been in Transylvania before and everything was new for him, made our trip a bit more interesting. Thanks to this, we looked at everything we consider ‘usual’ and ‘home’ from a slightly different perspective.

Mikor idén májusban hazautaztam, Will is velem tartott. Általában ha jó az idő meg meleg van, szüleimmel nem szoktunk Kolozsváron maradni hanem autóba pattanunk és meglátogatjuk Erdély egy-egy régióját. Nem volt ez másképp most sem, viszont a tény, hogy Will soha nem járt még Erdélyben és így minden az újdonság erejével hatott rá, a kirándulást még érdekesebbé tette, mert ennek köszönhetően mi is kicsit más szemmel tekintettünk az amúgy megszokott itthoni vidékre.

Our destination was Szekler land, and within that Hargita county. I think, everyone who drove through this area before must have observed, that in Hargita county every road leads to Korond. Or at least through it. Anyway, the moment I saw the town name sign I became super excited, because people can’t just skip the stopover here. Mainly if one of us has never been to Transylvania before, and has no idea about the significance of the local pottery workshops and the market positioned on either side of the road. Or if one of us has such a pottery addiction as I do.

Székelyföld volt az úticél, azon belül pedig Hargita megye. Szerintem az erre járó népek többségének már régesrég feltűnhetett, hogy Hargita megyében minden út Korondra vezet. Vagy legalábbis Korondon át. Ahogy megpillantottam a helységnévtáblát, azonnal örvendezni kezdtem, mert hát Korondot nem lehet nem megnézni. Főleg, ha az ember még soha nem járt Erdélyben és fogalma sincsen mivel eszik az út két oldalán végighúzódó kirakodóvásárt meg a helyi fazekasműhelyeket. Vagy ha az ember olyan cserépmániás mint én.

My curious nature wasn’t completely satisfied by only looking around the shops located on the ground floor of each house, and I half-jokingly asked whether there is someone in this town who would show us the whole pottery making process. I didn’t really think this would actually happen, because I assumed that none of the local pottery masters will let us wander around their hindquarters just like that. Of course, my parents needed no more encouragement, they swung into action immediately and kept talking to the local people until we ended up in front of the imposing ‘székely gate’ of Ilyés Vészti Mihály pottery master. The board placed on the wall of the house said ‘Ceramics exhibition with sale’, which made us suspect that we were in the right place.

Kíváncsi természetemet egyáltalán nem elégítette ki a házak alsó szintjén kialakított boltokban való nézelődés, és poénból azt kérdeztem, hogy vajon akad-e itt valaki, akinél körül lehet nézni, és megmutatja hogyan készülnek a cserepek. Persze nem gondoltam teljesen komolyan a dolgot, mivel nem is mertem remélni, hogy a helyi mesterek csak úgy odaengedik az embert a titokzatos kreatív részlegre. Szüleimnek persze több se kellett, azonnal szóba elegyedtek az árusokkal, és addig kérdezősködtek, míg el nem jutottunk Ilyés Vészti Mihály fazakasmester impozáns székely kapuja elé. A ház falán elhelyezett táblán az állt, hogy “Kerámiakiállítás eladással”, ami arra engedett következtetni, hogy jó helyen járunk.

We timidly walked through the open gates, ended up in the courtyard, and realised that not a single soul was anywhere near. We assumed that people were on their lunch break. The big wooden building next to the courtyard seemed to be the exhibition room and shop: it was full of colourful cups, plates, vases and pots. I was already in the middle of selecting my future pálinka-cup set with white pattern on dark blue base, when Aunty Rózsika, the wife of Ilyés Vészti Mihály appeared behind us.

Bátortalanul sétáltunk be a nyitott kapun át az udvarra. Egy árva lélek sem volt a környéken, valószínűleg épp mindenki ebédelt. Az udvarról egy hatalmas faszerkezetű épület nyílt, ez volt a bolt és egyben kiállítóterem tele mindenféle színes bögrékkel, tányérokkal, vázákkal, és edényekkel. Én már javában a leendő “sötétkék alapon fehér mintás” pálinkás kupicáimat válogattam, mikor Rózsika néni, Ilyés Vészti Mihály felesége ránknyitott.

When we told her the main reason of our visit, she reassured us that we can look around the workshop but we will have to be patient until everyone finishes lunch. While we were waiting, she seized the opportunity to find out everything about us. When she realised that the ‘younger generation’ came all the way from London, and on top of that Will doesn’t speak Hungarian at all (ok, he knows ‘yes’, ‘no’ and ‘beer’), she took him under her wing and started teaching him the wide scale of traditional Hungarian love declarations he might find useful in the future. Poor Will was looking at us with his eyes crying for help, but neither my parents nor I could jump in to save him, because we were busy laughing our heads off.

Előadtuk hát, hogy mi járatban vagyunk errefelé, Rózsika néni pedig azonnal megnyugtatott, hogy hátramehetünk megnézni a műhelyben zajló tevékenységeket, csak várnunk kell amíg az ott dolgozók befejezik az ebédet. Így aztán vártunk, neki meg több se kellett, jól kifaggatott minket. Mikor megtudta, hogy “a fiatalság” Londonból érkezett, ezen felül pedig Will egy árva mukkot sem ért magyarul (najó, de: azt hogy “igen”, “nem”, meg “sör”), azonnal kezelésbe vette szegényt, és a különböző hagyományos szerelmi vallomások széles skálájára kezdte őt oktatni. Will segélykérő bociszemekkel pislogott körbe, hogy most mi lesz, de egyikünk sem volt képes kihúzni őt a pácból, mivel szüleim is meg én is szakadtunk a röhögéstől.

In the meantime the family finished their lunch and returned to the workshop, which meant that we could go as well.

Közben a család végzett az ebéddel, mindenki vissza szállingózott a műhelybe, így aztán mi is hátramehettünk.

Clay vases were brought into shape one after the other on the rotating disk driven by an electric motor. This is the first step of the traditional pottery-making process.

A villanymotor által hajtott korongon pillanatok alatt készültek el a vázák, egyik a másik után. Ez a népi fazekastechnológia első mozzanata.

I found the below video on Youtube. It was made by Ádány István, and it illustrates perfectly the process of forming the shape of a vase from a pile of clay.

Az alábbi videót Youtubeon találtam. Ádány Istvány készítette, és jól megfigyelhető, hogyan készül el egy váza egy kupac agyagból.

After the shape is finished, the pots and vases are being put aside to dry out.

Miután az edénytest elkészül, félreteszik “szikkasztani”.

Once they are dry enough, they are being covered by an additional layer of colourful clay in order to smooth out the rough texture.

Ezután következik az engobozás, ami azt jelenti, hogy a durva agyagedényt bevonják egy színezett agyagréteggel, ami kitölti az edény felületének egyenetlenségeit.

The fourth step consists of engraving, striping or painting the pottery, which is usually the responsibility of the women. Aunty Rózsika explained that besides preserving the old traditional patterns, they also like to experiment and come up with new, more modern ones.

A negyedik lépés a karcolás, csíkozás vagy festés, ami a “virágozó” asszonyok feladata. Rózsika néni elmagyarázta, hogy a hagyományos népi motívumok megőrzése mellett néha újítgatni is szeretnek, és modernebb mintákat találnak ki.

The painted items end up in the oven, where they are being seared.

A festett cserepeket végül kemencében égetik ki.

After leaving the workshop I spent some more time mulling over the amount of things I can buy and take with me on the plane back to London without breaking them. Besides the six pálinka cups I chose two huge mugs as well, and I almost fainted when I realised that despite the careful packaging not everything survived the flight.

A látogatás után még egy ideig elszöszmötöltem a bolt dobozai fölött azt mérlegelve, hogy vajon mekkora zsákmányt tudok még törésmentesen a bőröndömbe pakolni és Londonba szállítani. Végül a hat pálinkás pohárka mellé két óriásbögrét is kiszemeltem, aztán pedig majd’ megütött a guta, mikor Londonban azzal szembesültem, hogy a gondos csomagolás ellenére nem minden maradt egyben.

Because the pottery produced by the workshop of Ilyés Vészti Mihály can’t be bought anywhere else but in Korond, I have a feeling I will have to return at some point in the future in order to replace the broken items of my collection.

Mivel Ilyés Vészti Mihály műhelye csak és kizárólag helyben árul és sehol máshol nem lehet ezekhez a cserepekhez hozzájutni, ezért kénytelen leszek némi utánpótlás-szerzés céljából valamikor visszatérni Korondra.