Nagy reményekkel vágott neki a 99. Indianapolis 500-nak James Hinchcliffe.

A Schmidt Peterson Motorsportsot (ma: Arrow McLaren SP) szolgált kanadai csak a huszonnegyedik helyet szerezte meg, az autó versenybeállításai azonban már jóval biztatóbb eredményekkel kecsegtettek.

Egy nappal a kvalifikáció után azonban hirtelenjében századrangú kérdés lett a legendás viadal.

A 2015. május 18-án rendezett edzés elején Hinchcliffe műszaki hiba következtében elvesztette uralmát járműve velett és nagy erővel az IMS 3-as kanyarjának falába csapódott.

Az ütközés energiáját jól szemléltette, Hogy az autóra szerelt szenzorok nem kevesebb, mint 125 G-s maximumot jeleztek.

Nem ez okozta azonban a legnagyobb problémát.

A magas érték ellenére a horrorisztikus incidens önmagában nem okozott volna komolyabb sérüléseket az akkor 28 éves versenyzőnek, egy elszabadult alkatrészdarab miatt azonban mégis egy potenciálisan fatális szituációban találta magát.

A baleset során eltört a felfüggesztés, az egyik lengőkar pedig egyenesen átszúrta Hinchcliffe jobb lábát, majd onnan a bal combja felső részébe fúródott és végül a medencéjénél állt meg. A történtek következtében a kanadai már a baleset helyszínén életveszélyes mértékű vérveszteséget szenvedett.

A segítségére siető, professzionális mentőcsapatnak a sérülést okozó elemet ki kellett vágnia, amely úgymond az autójához szegezte a szerencsétlenül járt versenyzőt. Ezt követően az IndyCar biztonsági csapatának nem véletlenül elismert szakembereinek, majd később az érkező mentő személyzetének végül sikerült némiképp stabilizálni Hinchcliffe állapotát.

A versenyzőt azonnal az indianapolisi egyetemi kórházba szállították, ahol életmentő műtéten esett át.

„Egyfajta rögeszmés kíváncsiság van bennem a balesetet illetően, mivel egyáltalán nincs róla semmi emlékem” – nyilatkozta Hinch 2016 februárjában, a Phoenix Racewayen tartott sajtótájékoztatón.

„Számomra ez egy szuper bizarr helyzet, egyik pillanatban még a versenyautómat vezettem, végeztem a munkámat és minden a lehető legnagyobb rendben volt, majd a következő pillanatban már az intenzív osztályon ébredtem fel lélegeztető és más létfenntartó gépekre kötve, miközben fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Nyilvánvalóan nagyon súlyos sérüléseket szereztem, de azokról semmilyen emlékkel nem rendelkezem, így rendesen rápörögtem arra, hogy megtudjam, mi történt velem, hogyan tudtak az orvosok megmenteni, hogyan szabadítottak ki a biztonságis srácok az autómból.

Jobb híján tehát szó szerint végiginterjúvoltam mindenkit, aki érintett volt aznap, hogy első kézből tudjam meg, mi történt. Azt hiszem, ez könnyebb volt számomra abban az értelemben, hogy nincsenek emlékeim az egészről, kíváncsi voltam rá, hogy mi történt. Kikérdeztem a sebészemet, a biztonsági csapat tagjait, a kórházi dolgozókat, a barátaimat, a családomat, a többi versenyzőt, lényegében mindenkit arról, hogy milyen volt számukra az nap. Ezután már képes voltam arra, hogy összerakjam a darabkákat és megértsem a sztorit mindazokból az információkból, amelyeket másoktól szereztem.”

Abban, hogy a négyszeres IndyCar futamgyőztes egyáltalán élve eljutott a sürgősségire, számos ember szakértelme és lélekjelenléte játszott szerepet.

Kezdve biztonsági csapattal, amelynek tagjai egy merőben új válsághelyzettel találták szembe magukat, lévén nem létezik protokoll egy autójában felnyársalt versenyző kiszabadítására, egészen a mentősökig, akik a szokásos eljárást megkerülve kihagyták a pálya orvosi központját és egyenesen a kórházba siettek vele.

Az út alatt a sérült pilóta közel 12 liternek megfelelő mennyiségű vért és folyadékot kapott, ami jól személtette a helyzet súlyosságát, tekintve, hogy átlagosan 5 liter vér kering egy ember testében.

„Ez úgy lehetséges, hogy már akkor elkezdték pótolni, amikor a sebek teljesen nyíltak voltak” – magyarázta Hinchcliffe, aki minden apró részletről alaposan kifaggatta az egészségügyi személyzetet.

„Kaptam a friss vért, de ezzel egy időben el is veszítettem. A mentőben nem kizárólag vért adtak, mivel ott nem igazán tartanak ekkora mennyiséget, hanem egyéb folyadékot. Ez azért fontos, mert a vérnyomást szinten kell tartani és biztosítani a szervek működését. Még akkor is, ha sok vért veszítesz, muszáj folyadékot pumpálni az erekbe, hogy az életfunkciók jól működjenek. Szóval először sóoldatot kaptam, majd amikor beértünk a kórházba, akkor szívmonitorra kerültem és elkezdtek tiszta vért adni.”

Hinchcliffe a baleset utáni hónapokban többször ellátogatott abba az indianapolisi kórházba, ahol megmentették az életét. Végigjárta az összes szobát, ahol ez idő alatt megfordult és rengeteget beszélgetett azzal a sebésszel, akinek többek között az életét köszönheti.

Az egyik ilyen találkozó alkalmával pedig a szakember valami igazán hátborzongatót mesélt neki.

„Amikor a sürgősségiről a műtő felé tartottak velem, hirtelen nem találták a pulzusom. Percekig halott voltam. A sebészem elmondta, ekkor már ő maga sem gondolta, hogy képesek lesznek engem visszahozni. Ha egy olyan tapasztalt fickó, mint ő, akiben nyilvánvalóan megvan a magába és képességeibe vetett hit, ilyet mond, azt nagyon kijózanító hallani… hogy tényleg ennyire közel voltam hozzá…”

Mihelyst csak engedélyt kapott rá, azonnal visszatért a pályára. Eleinte csak a pitben figyelt és részt vett a csapaton belüli megbeszéléseken, a fordulópontot azonban kétségkívül az a nap hozta el, amikor újra beülhetett a versenygépe volánja mögé.

Erre szeptemberben, alig négy hónappal a kis híján végzetes kimenetelű baleset után került sor, méghozzá az egyik kedvenc pályájának számító Road Americán.

„Először egy kicsit idegennek hatott. Majdhogynem úgy éreztem, mintha nem is az én autómban ülnék, hanem inkább valaki máséban. Amikor azonban a pályán felvettem a tempót, már olyan volt, mint a bicajozás. Minden nagyon gyorsan visszajött.”

Abban, hogy Hinchcliffe továbbra is köztünk lehet, nagyon sok embernek szerepe van, ő pedig tudja, hogy soha nem lesz képes eléggé megköszönni ezt.

„A lista, akinek örökké hálás leszek, nagyon hosszú. Az [AMR – akkori nevén Holmatro – Safety Team tagjai] a pillanat tört része alatt cselekedtek, hihetetlen emberek leírhatatlan munkát végeztek. Aztán ott voltak az orvosok és a nővérek, akik lényegében belülről kifelé haladva újra összeraktak, valamint azok is, akik a rehabilitáció során segítettek. Nincs olyan személy, akinek nagyobb szerepe lett volna a felépülésemben, mint másoknak, rengetegen vannak, akik nélkül ma nem lennék itt.”

Tündérmesébe illő módon Hinchcliffe egy évvel később az IMS-en már az Indy 500 pole-ját ünnepelhette.

Pályafutása azonban mégsem vett új lendületet.

2019 végén a McLarennel frissen frigyre kelt SPM megvált tőle. Ebben nagy szerepe volt egy pikáns fotósorozatnak is, amelyet a főnökei engedélye nélkül vállalt el, ráadásul a képeken látszódott a gárda logója is.

Másfél év múlva korábbi csapata, az Andretti Autosport újabb lehetőséget adott neki, az elvárt eredményeket azonban nem hozta.

Hinch ma már televíziós karrierjét építi és jelenleg ő az NBC egyik vezető IndyCar-szakértője.

The post „Percekig halott voltam” – 8 éve történt a modern Indy 500-ak legbizarrabb balesete appeared first on .