Ha a tengerentúli autósport úttörő női versenyzőire terelődik a szó, akkor az emberek többségének Sara Christian, Louis Smith, Janet Guthrie, vagy épp Shirley Muldowney neve ugrik be.

Ezen hölgyek mind történelmi tettet hajtottak végre azzal, Hogy nem csak kivívták a jogot a világ legmagasabban rangsorolt szériáiban való bemutatkozásra, de egyben rendkívül versenyképesnek is bizonyultak.

Tehetséges női pilóták azonban már jóval az ő megjelenésük előtt is lelkesen taposták a gázt, mint például a motorsport hőskorának egyik legmenőbb kaszkadőre, Elfrieda Mais. A hajmeresztő mutatványairól elhíresült amazon viszont hiába bizonyította számtalanszor, hogy nem retten meg a sebességtől, a korszak kőbe vésett szabályai szerint még csak nem is álmodozhatott arról, hogy a férfiak mezőnyében méresse meg magát.

A XX. század első évtizedeiben ugyanis az Egyesült Államok valamennyi, versenysorozatokat felügyelő szervezete szigorúan megtiltotta a női pilóták nevezését a futamaikra. A legjobb esetben – mint pl. Maisé – kiadhattak számukra versenyzői licencet, de ezek birtokában is maximum bemutatókon pattanhattak volán mögé.

Ironikus módon ez a szabály pontosan egy hölgy miatt született meg, akinek „bűne” mindössze annyi Volt, hogy rendszeresen laposra verte férfikollégáit.

Joan Newton 1876. július 22-én, egy vagyonos család negyedik, egyben legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot a Massachusetts állambeli Holyoke-ban.

Már egész kiskorában világossá vált, hogy három nővérével ellentétben Joan nem éppen az tipikus lányos jelenség. Imádott kerékpározni, baseballozni és lovagolni, barátai pedig kivétel nélkül fiúk voltak, ami abban az időben nem volt éppen társadalmilag elfogadott.

Joant és szüleit azonban ez egy cseppet sem zavarta, amit jól példáz, hogy tinédzserré cseperedve azt is megengedték neki, hogy rendszeresen vezesse a család ipari vállalkozáshoz tartozó gőzmozdonyt, emellett pedig nem volt olyan munkagép, aminek működtetését és mechanikáját ne sajátította volna el.

Newton tizenhét évesen, New Yorkban ismerkedett meg az olasz származású sikeres bankárral, Andrew Cuneóval, öt évvel később pedig hivatalosan is megpecsételték a kapcsolatukat, ami az elkövetkezendő három esztendőben két gyermekkel vált teljessé.​

Joan ekkoriban már élénken érdeklődött az autósport iránt, férje pedig maximálisan támogatta a céljai elérésében. Cuneo a független, lázadó, erős nőbe szeretett bele és ebből adódóan esze ágában sem volt belekényszeríteni a korszak normáinak megfelelően otthonülő, háziasszonyi és családanyai szerepkörbe.

Andrew 1902-ben, a 26. születésnapja alkalmából meglepte feleségét első autómobiljával, egy Locomobile Steam Carral, néhány hónappal később pedig egy tehetséges szerelőnek, bizonyos Louis Disbrownak is munkát ajánlott a jármű karbantartására.

Joant nem csak az autó vezetési része nyűgözte le, de annak működése is, így minden alkalmat kihasznált arra, hogy Disbrow révén a lehető legtökéletesebben kitanulja a szerelői szakmát.

Autóversenyzői bemutatkozása sem váratott sokáig magára.

Joan 1905-ben nekivágott a New York államban lebonyolított, 870 mérföld hosszú Glidden Tournak, utazó szerelője pedig nem más volt, mint az egyébként gyilkosság vádja alól nem sokkal korábban felmentett Disbrow.

A szóban forgó megbízhatósági verseny ötlete a Egyesült Államok akkori legmagasabban jegyzett motorsport-felügyeleti szerve, az American Automobile Association (AAA) akkori vezetője, Augustus Post és az üzletember Charles J. Glidden fejéből pattant ki, a kezdeti cél pedig a biztonságos közutak kiépítése, valamint a közlekedési szabályozások autóbarát átfogalmazása melletti kampányolás volt.

A nagy debütálás azonban kis híján meghiúsult, miután az AAA első körben visszadobta Joan nevezését, mondván az nők számára nem engedélyezett.

Elfelejtettek viszont egy fontos tényt, nevezetesen, hogy Mrs. Cuneo jól tudta, hogy ilyen kitétel nem szerepel a regulák közt. Fogta tehát a visszautasító levelet és elküldte a szervezetnek azzal a megjegyzéssel, hogy legyenek szívesek megmondani neki, hol találja a szabálykönyvben az indulását kizáró kitételt.

Ilyen természetesen nem volt, az AAA-nek pedig nem volt más választása, mint megadni Joan számára a rajtengedélyt.

A verseny azonban nem a várakozásai szerint kezdődött.

A második napon az egyik ellenfele, Harlan Whipple váratlanul megállt az út közepén, majd tolatni kezdett, hogy elkerüljön egy keskeny hidat. Az érkező Joan megpróbált elllavírozni Whipple mellett, de közben elvesztette uralmát az autója felett, ami végül az oldalára fordulva egy vízes árokban kötött ki.

Joan, Disbrow és a szintén velük utazó Andrew apróbb sérülésekkel megúszták a balesetet.

A versenyzőnőnek a malőr ellenére esze ágában sem volt feladni a küzdelmet és saját kezűleg indította újra az autót, miközben az még mindig a vízben vesztegelt.

Az éjszaka teljes egészében szervizeléssel telt, aminek eredményeként végül megkezdhették a Glidden Tour harmadik napját.

Erőfeszítéseit és küzdeni akarását látva a hölgyetJoant azonnal felkapta a sajtó és lényegében nem is volt olyan lap, amely ne tette volna címlapjára a történetét.

Mrs. Cuneóból valódi híresség lett, ezzel párhuzamosan viszont rögtön meg is tapasztalta az AAA ellene irányuló hadjáratának újabb elemét.

Bár a Glidden Tour mezőnyének számos tagja szenvedett balesetet a viadal során, az AAA mégis úgy döntött, hogy egyedül Joant bünteti meg.

A szervezet megtiltotta számára, hogy vezessen a következő hegyi szakaszon, mivel az az út túlságosan veszélyes a nem sokkal korábban egy borulást is véghez vitt nő számára.

Joan jól tudta, hogy ez a lépés nem csak az AAA sajátja, de egyben ellenfelei iránta való érzelmeit is tükrözi, lévén már a verseny előtt számos pilóta nyíltan közölte, hogy nem szívesen indulnak egy olyan megmérettetésen, amelyen egy nő is szerepel, mondván ez nem méltó az autósporthoz.

A Glidden Tour vége felé közeledve a White-ban minden addiginál komolyabb műszaki hibák ütötték fel a fejüket, amelyek javítása hosszú órákat vett igénybe. Ennek ellenére viszont képesek voltak eljutni a célig.

Az ünneplés azonban nem tartott sokáig.

Miközben a sajtó minden addiginál jobban éljenezte Joant, az AAA még jobban bekeményített.

A hegyi szakaszra szólt tiltásra hivatkozva bejelentették, hogy Cuneóék nem teljesítették a komplett távot, ezért nem is értékelhetőek érdemben. A nyilvánvalóan mondvacsinált magyarázat mögötti valódi indok azonban az volt, hogy ennek révén Joannek nem kellett kiadni az első osztályú versenyzői minősítést.

A jogtalan bánásmód ellenére Mrs. Cuneo csak még elszántabbá vált.

Rakétaként növekvő népszerűségét kihasználva több versenypálya is meginvitálta soros futamaira, de ezek közül végül nem sok materializálódott; volt, hogy a férfi pilóták tiltakozása miatt léptek vissza a szervezők Joan részvételétől, máskor pedig külső – nem is annyira titkoltan az AAA általi – közbenjárás következtében hiúsult meg az indulása.

Az ambiciózus hölgy az ellene irányuló összeesküvéseket látva úgy döntött, ha már nem versenyezhet ott és annyit amennyit szeretne, akkor más módon próbálja meg kiélni a sportág iránti szenvedélyét.

Joan számos sebességrekordot felállított – köztük hegyi felfutásokon is, ezzel fricskát mutatva az AAA-nek az 1905-ös Glidden Touron történtekért – , eredményeit pedig csak még impozánsabbá tette, hogy azokat kivétel nélkül a saját, házilag felkészített autóival érte el.

Ennek egyébként prózai oka volt: a rekordokra törő kollégáival ellentétben ugyanis neki senki nem volt hajlandó gyári járművet biztosítani. Joan többek között Ralph de Palmát is megkereste az egyik professzionálisan előkészített autójának kölcsönzése céljából, a későbbi Indianapolis 500 győztesnek viszont a többiekhez hasonlóan szintén esze ágában sem volt kisegíteni őt.

Azon kevés versenyen azonban, amelyeken Mrs. Cuneo lehetőséget kapott rendesen oda is tette magát.

Kifejezetten autósportra alkalmas pályák hiányában – az első ilyen létesítmény építését az Indianapolis Motor Speedway képében csak 1909-ben fejezték be – a viadalokat zömében vásárok helyszínein és kezdetleges dirt oválokon bonyolították le, gyakran olyan körülmények között, hogy a versenyzőket joggal lehetett öngyilkosjelölteknek hinni.

Joan viszont nem hátrált meg és ha végre volán mögé ülhetett, akkor rendre a legjobb háromban zárt, beleértve győzelmeket is.

1907-ben visszatért a Glidden Tourra, méghozzá egy azévi gyártmányú, 35 lóerős Rainierrel.

A táv ekkor már 1570 mérföld volt, az új szabályok szerint pedig csak azok a pilóták szállhattak harcba a trófeáért, akik valamelyik AAA-hez köthető klub színeiben neveztek. Joannek azonban erről elfelejtettek szólni, így csak a rajt előtt tudta meg, hogy akárhol is végez, független indulóként nem fogják értékelni.

A versenyen ettől függetlenül derekasan helytállt és a táv során folyamatosan tartotta a lépést az élmezőnnyel, pedig még műszaki hibákból is bőven kijutott számára.

Joan 1905-ös debütálásához hasonlóan ekkor is beért a célba, ami elég önbizalmat adott neki, hogy a következő évben is nekivágjon a kihívásnak.

1908-ban sikerült leszerződnie a Chicago Motor Clubhoz, így végre ő is teljes értékű versenyzőként mérethette meg magát.

Az immár 1669 mérföldes össztávú viadalt Joan maximális, 1000 pontszámmal zárta, több sebességrekordot beállított a szakaszok folyamán, az érdemeit pedig csak tovább erősítette, hogy ellenfeleivel ellentétben ő a teljes távot egyedül, helyettesítő versenyző segítsége nélkül vezette végig.

Teljesítményét látva az ellenfelek most először emeltek kalapot előtte és neki ítélték oda a Glidden Tour legsportszerűbb pilótájának járó trófeát, emellett az AAA is aranyéremmel díjazta a tökéletes pontszáma miatt, a Chicago Motor Club pedig külön serleget adott át neki, mint a klub legjobb versenyzőjének.

Joan népszerűsége 1909-ben érte el tetőfokát, amikor nevezett a New Orleans Fair Groundson rendezett Mardi Gras viadalra.

A szervezők eleinte azt hitték, hogy Mrs. Cuneo csak a kifejezetten nők számára kiírt futamon kíván indulni, hamarosan azonban kiderült, hogy a hölgy az esemény összes versenyén meg akarja méretni magát.

A női futamot egyébként végül törölték, mivel Joanen kívül senki más nem jelentkezett rá.

A főversenyen a korszak legjobb férfipilótái vettek részt, ez a tény azonban nem hatotta meg hősnőnket. Olyannyira nem, hogy végül a második helyen ért célba Ralph de Palma mögött.

Ők ketten szinte a teljes, 50 mérföldes távot egy, a mezőny többi tagjához képest külön dimenzióban versenyezve dominálták végig, amit jól szemléltet, hogy már a harmadik pozícióban végző is több percnyi hátrányban zárt hozzájuk viszonyítva.

El lehet képzelni nagyobb látványosságot a kilencszázas évek legelején egy alig 160 cm magas, kétgyermekes családanyánál, aki az éra legerőteljesebb autóját vezetve maga mögé utasítja a legünnepeltebb férfiversenyzőket? Nem csoda, hogy a sajtó és a nézők egyaránt megőrültek érte.

Az AAA-nél azonban végképp betelt a pohár és a Mardi Gras futamok után néhány nappal hivatalosan bejelentették, hogy új szabály léptetnek érvénybe, amely szigorúan megtiltja a nők nevezését az általuk felügyelt versenyekre. Ezt a módosítást hamarosan valamennyi, alacsonyabban jegyzett szervezet is átvette.

Joan ígéretesen induló karrierje ezzel zátonyra futott. Bár teljesen tisztában volt azzal, hogy a döntés az ő eredményei miatt született meg, mivel az AAA-nél féltek attól, hogy a tehetséges női pilóták jelenléte káros hatással lehet a – versenyzői, tisztviselői és ami ennél is fontosabb, befektetői fronton – kizárólag férfiak uralt sportágra, de mégsem próbált tenni ellene.

Hiába perelt volna diszkrimináció okán, a bíróságokat akkoriban kizárólag férfiak alkották, ebből adódóan pedig úgy érezte, esélye sem lett volna a győzelemre.

A versenyzést azonban nem adta fel. Professzionális futamokon már nem vehetett részt, a sebességrekordok döntögetését viszont semmi sem tiltotta számára. Sajnálatos módon azonban ezek többsége az AAA licencének hiányában nem hivatalosnak minősült.

Népszerűségét kihasználva Joan újságíróként rengeteg motorsport témájú cikket írt különböző magazinoknak továbbá egy, a biztonságosabb közutak építéséért lobbizó mozgalom szóvivője is lett.

1915-ben a magánélete hullámvölgybe ért, miután kiderült, hogy férje többször is megcsalta egy Las Vegas-i showgirllel. Joan nem habozott és azonnal beadta a válókeresetet, onnantól fogva pedig teljesen kivonult a médiából is.

Lányával, Dollyval Vermontba, majd onnan Michigan egyik, a felső tízezer által lakott területére költözött, ahol végül 1934. március 24-én, mindössze 57 esztendősen örökre lehunyta a szemét.

Elképesztő módon a versenyzőként elért eredményeit a gyászjelentésében meg sem említették.

Érdekes belegondolni, hogy ha az AAA nem bannolja a nőket a versenyekről, akkor vajon mire vihette volna a sportágon belül. Vajon mennyiben lett volna más az autóversenyzés képe manapság, ha már rögtön a hőskorban feljut egy hölgy a csúcsra?

A legszomorúbb azonban, hogy Joan történelmi jelentőségű pályafutása mára szinte teljesen a feledés homályába merült.

Pedig nem ezt érdemelné.

The post A hölgyversenyző, aki miatt a komplett női nemet eltiltották a motorsporttól appeared first on .