Gyakran használjuk azt a kifejezést, Hogy ‘kicsi a világ’, nos ez az alaptézis két olyan, egymástól homlokegyenest különböző sportágra is színigaz, mint amilyen az autóversenyzés és az amerikai futball.

Ha random kiválasztott rajongóknak szegezzük azt a kérdést, hogy tudnak-e mondani olyan személyt, aki ismerősnek hat a tengerentúli autóversenyzés, valamint az amerikai futball világában is, akkor nagy valószínűséggel tízből nyolc ember száját Joe Gibbs neve hagyná el.

A legendás szakember két perióduson át (1981-1992, 2004-2007), összesen tizenhat éven át volt a Washington Redskins vezetőedzője. Az első Gibbs-érában a csapat nyolc alkalommal jutott be a rájátszásba, négyszer megnyerték a Nemzeti Főcsoportot, háromszor (1982, 1987, 1991) Pedig a Super Bowlt is bezsebelték. 1982-ben és 1983-ban a UPI, az Associated Press, valamint a Sporting News egyaránt az év legjobb edzőjének választotta, amely címet utóbbi magazin 1991-ben is neki ítélte meg.

A kőkemény munkamoráljáról is ismert Gibbs ez utóbbi esztendőben már komolyan készült küszöbön álló visszavonulására – ekkor még nem sejtette, hogy bő egy évtized múltán ismét bevállalja majd a Redskinst – és elkezdte kiépíteni az edzősködés utáni életét.

1991 júliusában hivatalosan is bejelentette a Joe Gibbs Racing létrejöttét, amely a következő évben már teljes szezonos csapatként lépett pályára a NASCAR legmagasabb kategóriájának, a Winston Cupnak (mai nevén Cup Series) mezőnyében Dale Jarrettel a volán mögött.

Az amerikai versenyző három idényen át maradt a gárda kötelékében, 1993-ban pedig megszerezte a JGR első győzelmét, méghozzá nem is akárhol: a szezonnyitóként is funkcionáló Daytona 500-on.

Ekkor már tisztán látszott, hogy Gibbs nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy a NASCAR-ban is legalább olyan magaslatokba akar törni, mint az NFL pályáin.

Az idő pedig végképp őt igazolta. A JGR pilótái eddig ötször emelhették magasba a Cup bajnoki trófeáját (2000-Bobby Labonte, 2002 és 2005-Tony Stewart, 2015 és 2019-Kyle Busch).

Emellett négy alkalommal nyerték meg a Daytona 500-at: 1993-ban Dale Jarrett, majd 2016-ban, 2019 és 2020-ban Denny Hamlin jóvoltából.

Gibbs-ék még 2004-ben szövetségre léptek az 1996-os, XXXI Super Bowlt a Green Bay Packers-szel megnyert, az NFL történetének egyik legbrutálisabb védő falembereként számon tartott Reggie White-tal.

A közös projekt célja a JGR utánpótlás gárdájának létrehozása, valamint egy esélyegyenlőségi kezdeményezés a színesbőrű, külföldi és női versenyzők támogatására. Ez utóbbi végül a NASCAR saját, ‘Drive for Diversity’ nevű programjának alapköve lett.

White emellett komolyan fontolgatta, hogy a Dale Earnhardt Inc. vezető tisztviselőjével, Max Siegellel, valamint a San Francisco 49ers tulajdonosával, Eddie DeBartolo Jr.-ral és négyszeres Super Bowl győztes defensive back-jével, Ronnie Lottal együtt saját NASCAR csapatot indít.

Mielőtt azonban a tervből valóság válhatott volna, White 2004. december 26-án, mindössze 43 évesen, szívritmuszavar következtében elhunyt.

Visszatérve a Joe Gibbs Racingre, a gárda teljes szezonosként 1998-ban a másodosztályt képező Busch Series-be (Xfinity) is beszállt, ahol 2009-ben Kyle Busch, 2016-ban Daniel Suarez, míg 2021-ben Daniel Hemric vezette bajnoki címig az autójukat.

A focival professzionális kötődésben álló személyek közül kétségkívül Joe Gibbs számít a legsikeresebbnek a stock-car világában, ez azonban nem jelenti azt, hogy rajta kívül nem voltak/vannak még NFL-esek a versenypályákon.

KAPCSOLÓDÓ: 

A Drive for Diversity törekvéseivel maximálisan egyetértett az Oakland Raiders híres elkapója – a 2015-ben az NFL Halhatatlanok Csarnokába is beválasztott – Tim Brown, méghozzá olyannyira, hogy 2005-ben bejelentette, saját autót kíván indítani a Cupban.

A projekt kapcsán megegyezett a Roush Fenway Racinggel, aminek következtében a 81-es számú autó mögé állt volna be társtulajdonosként. Brown néhány héttel később úgy nyilatkozott, hogy a gép 2007-nél hamarabb egészen biztosan nem hajt pályára az ő neve alatt, a tervezett programból viszont végül semmi nem materializálódott.

1997-ben az Indy Racing League-ben szereplő Team Cheever a FirstPlus Mortgage képében új szponzorra tett szert.

A pénzügyi tanácsadással és jelzáloghitelekkel foglalkozó texasi cég akkori arca, egyben promóciós szóvivője a kilencszeres Pro Bowl győztes szupersztár, Dan Marino volt, aki a szerződés révén marketingfeladatokat is ellátott a csapatnál.

A gárda egy évvel később, 1998-ban Indy 500-at nyert a volán mögött az alapító/tulajdonos Eddie Cheeverrel, a Miami Dolphins legendás irányítója azonban ekkor már a NASCAR Cupban volt érdekelt.

Marino ebben az évben szállt be az 1988-as főkategóriás bajnok, továbbá az 1985-ös és 1987-es Daytona 500-ak győztesének, Bill Elliottnak csapatába, amely a partnerkapcsolat következtében a szezont már az Elliott-Marino Motorsports néven kezdte meg.

Az NFL csillag érkezése továbbá a gárda bővülését is maga után vonta, így immár két autót is nevezni tudtak a bajnokságban.

A 94-es Fordot továbbra is a jó öreg Bill vezette, a második, Marino ikonikus mezszáma után 13-assal jelölt, a FirstPlus Mortgage támogatását élvező és a Miami Dolphins színeire hajazó türkiz-narancssárga-fehérben pompázó gép volánja mögött viszont több versenyző is megfordult a szezon során.

Míg azonban az Elliott által terelgetett #94 csak az őszi, doveri futamot hagyta ki a versenyző édesapjának temetése miatt – helyetteseként pedig az ezzel Cup-bemutatkozását megejtő Matt Kenseth ugorhatott be -, addig a Marino-féle 13-as három fordulót is kénytelen volt a garázsban tölteni, mivel Jerry Nadeau Texasban és Las Vegasban, Dennis Setzer pedig tavasszal, Doveren nem tudta kvalifikálni.

Bár a szezon végén Ted Musgrave jóvoltából sikerült egy top 5-ös helyezést összehozni, Marino 1999 februárjában – miután Dick Trickle-nek nem sikerült bejutnia a Daytona 500 mezőnyébe – kiszállt a csapatból.

Sajnálatos módon a Bill Elliott Racing sem húzta sokáig és 2000-ben a teljes felszerelést eladták a frissen alakult Evernham Racingnek.

Az ezredfordulón Marino még tett egy utolsó próbálkozást a NASCAR-ban és a Dallas Cowboys tulajdonosával, Jerry Jonesszal megkörnyékezték Jeff Gordont, hogy partnerként szálljon be az új csapatuk alapításába.

A Marino/Jones/Gordon Motorsports-ból azonban semmi nem lett, Jeff pedig néhány héttel a 2000-es Daytona 500 előtt aláírta élethosszig tartó szerződését az őt Cup pályafutása elejétől versenyeztető Hendrick Motorsports-cal, ahol mára már társtulajdonosként is jegyzik.

A sikeres üzletember Greg Pollex 1993-ban indította el a ppc Racinget, amelynek 10-es Chevy-je a Busch Series szeptemberi, darlingtoni versenyen mutatkozott be Jimmy Spencerrel a volán mögött.

A csapat társtulajdonosa a Washington Redskins (ma már Commanders) irányítója, a kétszeres Super Bowl győztes Mark Rypien volt, aki 1993-97 között saját neve alatt, részidősként versenyeztette a ppc (igen, így kisbetűvel) 97-es gépét a főkategóriában. Az eredmények azonban elmaradtak, Rypien pedig 1997 végén mindent, az utolsó csavarig eladott a Roush Racingnek.

Az 1999-es év NASCAR szempontból népszerű volt az NFL-es irányítók között.

A Green Bay Packers vezére, Brett Favre ebben az évben küldte pályára a Busch Seriesben ekkor már két Daytona 500 győzelemnél tartó (2000-ben szerez még egyet, egy évvel korábban pedig megnyeri a Winston Cupot) Dale Jarrettel közösen tulajdonolt Jarrett/Favre Motorsports autóját.

A 11-es számú Ford a Cup 1998-as legjobb újonca, Kenny Irwin Jr. által vezetve debütált a Texas Motor Speedway-en és rögtön elsőre egy ötödik hellyel zárt, amely eredményt az őszi, doveri futamon is megismételte.

A további tizenhat verseny, amire a csapat nevezett azonban már nem alakult ennyire jól, olyannyira nem, hogy hatra (öt alkalommal Irwin Jr., egyszer pedig Dennis Setzer által vezetve) még csak kvalifikálni sem tudták magukat.

2000-ben már teljes szezonra neveztek, versenyzőként pedig Jarrett fiát, Jasont szerződtették, de végül három futamot át kellett adnia Hut Stricklinnek, egyet pedig a veterán Morgan Shepherdnek.

A 11-es autó összesen tizennégy verseny kvalifikációján vérzett el (tizenegyszer Jasonnel, kétszer Stricklinnel, egyszer Shepherddel) legjobb helyezése pedig Jarrett daytonai, 17. befutója volt, ami kétségkívül nem tett jót a szponzorációs gondokkal küzdő csapatnak.

A Jarrett/Favre Motorsports végül 2000 végén lehúzta a rolót.

Hasonlóan rövidke életű lett a Washington-Erving Motorsports is.

A Washington Redskins-szel 1982-ben – Joe Gibbs alatt – Super Bowlt nyert running back, Joe Washington életében először 1997-ben látogatott ki a Daytona 500-ra, ami akkora hatást gyakorolt rá, hogy komolyabban is ki akarta venni a részét a NASCAR-ból.

A gondolatot tettek követték és miután meggyőzte jó barátját, az NBA sztár Julius Ervinget, még ugyanezen év nyarán megalapították saját Busch Series csapatukat.

A WEM a sportág történetének második, kizárólag színesbőrűek által tulajdonolt csapata volt (az elsőt a NASCAR úttörő és a főkategóriában máig egyetlen afro-amerikai futamgyőztes Wendell Scott alapította), a pályafutásuk azonban nem volt túl dicső.

A nevezésük hallatán többen is éles kritikákat fogalmaztak meg, mondván a Washington-Erving Motorsports egy sebtiben összehozott gárda, ebből adódóan pedig a szándékaik komolytalannak tűnnek.

A csapat autója a 50-es számot kapta, utalva arra, hogy a WEM-et pontosan fél évszázaddal azután alapították, hogy Jackie Robinson áttörte a bőrszínbéli korlátokat a profi baseball-ligában.

Fennállásuk három éve alatt több versenyzőt is alkalmaztak, de csak egyetlen top 10-es helyezést tudtak felmutatni Mark Green 1999-es, atlantai tizedik helye révén.

Az eredménytelenség láttán a szponzorok egymás után fordítottak hátat a WEM-nek, amely a 2000-es szezont követően meg is szűnt.

2002-ben egy újabb irányító, név szerint a Pittsburgh Steelers egykori kiválósága, Terry Bradshaw egyesítette erejét a HighLine Performance Grouppal, aminek eredményeképpen létrejött a FitzBradshaw Racing.

A 12-es Chevy Monte Carlo volánját Dale Earnhardt legidősebb fia Kerry Earnhardt kapta meg, a teljes szezonra. Az amerikai versenyző ötször zárt a legjobb tíz között, ebből Kansasben a másodikként intették le.

A FitzBradshaw Racing a másodosztályos programjával párhuzamosan a Cupban is debütált Earnhardttal, valamint Ron Hornaday Jr-ral a 83-as Chevy-ben.

A szereplésük viszont kiábrándító volt: 2002-ben öt versenyből csak egyre tudták kvalifikálni az autót (Hornaday/Phoenix). 2003-ban már csak három futamra neveztek – mindre Earnhardttal -, de egyszer sem jutottak be a mezőnybe.

Ebben az évben a csapat a Busch Series-ben egy második teljes szezonos gépet is hadrendbe állított a 14-es Chevy által, pilótájaként pedig Casey Atwoodot nevezték ki, míg a 82-est csak két versenyen indították Randy LaJoie, illetve Jimmy Spencer vezetésével.

2004-ben az FBR szövetségre lépett a Chip Ganassi Racinggel, akiktől technikai és mérnöki segítséget kaptak, ezzel párhuzamosan Dodge-ra váltottak, két évvel később pedig már a Michael Waltrip Racinghez pártoltak át.

A siker azonban a próbálkozások ellenére elmaradt. Bradshaw 2006 végén kiszállt a gárdából, amely egy ideig még igyekezett a felszínen maradni, de a tulajdonosi körben végbement változások ellenére 2009-ben befejezték működésüket.

A 2003-as esztendő során a Dallas Cowboysszal két, illetve három Super Bowlt nyert irányítók, Roger Staubach és Troy Aikman létrehozták a stilszerűen csak Hall of Fame Racingre keresztelt NASCAR Cup csapatukat, amelyhez sikerült megnyerni partnerként a sportautó-pilóta Bill Saunders-t, valamint a Hendrick Motorsports atyját, Rick Hendrick-et is.

Az elsődleges célkitűzés az volt, hogy már a 2005-ös Cup szezonban nevezzenek legalább egy autót, de végül ezt csak a következő idényben tudták ténylegesen megvalósítani.

Az általuk indított Chevrolet – Aikman 8-as és Staubach 12-es mezszámának szorzataként – a 96-os számot kapta.

Az első öt futamon, valamint a nyári Watkins Glen-i és sonomai fordulókon a korábbi kétszeres főkategóriás bajnok, Terry Labonte vezette az autót, a többi versenyen viszont már Tony Raines-é lett az ülés, aki a 2007-es szezonban is maradt teljes szezonos pilótája a HOF Racingnek.

A két év során a 96-os Chevy mindössze kétszer tudta beverekedni magát a top 10-be, legjobb eredményét pedig a ’06-os sonomai viadalon könyvelhette el, amikor Labonte a harmadikként látta meg a kockás zászlót.

2007 őszén Aikman és Staubach eladták többségi tulajdonrészüket az Arizona Diamondbacks két tisztviselőjének, Jeff Mooradnak és Tom Garfinkelnek. A következő szezonban Toyotára váltottak, versenyzőnek pedig leszereződtették a Joe Gibbs Racingtől frissen távozott J.J. Yeley-t.

Az amerikai huszonegy futamból egyszer sem tudott a legjobb húsz között zárni, négyszer pedig még a kvalifikáción sem jutott túl.

Az eredménytelenséget látva Aikmanék a nyár folyamán teljes egészében kiszálltak a HOF Racingből. A csapat egy ideig még tartotta magát különböző partnerkapcsolatok révén, 2009-ben beolvadtak a Yates Racingbe, aminek következtében viszont már teljesen elvesztették önállóságukat, egy év múlva pedig hivatalosan is megszűntté nyilvánították őket.

A 2003-as szezonban a Busch Series sem maradt egy híres NFL-irányító nélkül, miután a Buffalo Bills egykori vezéregyénisége, Jim Kelly beszállt a Frank Cicci Racingbe. Itt azonban nem tulajdonosi szerepről volt szó, hanem puszta marketingről arra számítva, hogy Kelly révén a csapat felkelti a szponzorok érdeklődését.

Az előzetes várakozásokkal ellentétben azonban az FCR a LesCare Kitchens képében csak egyetlen, kisebb céget tudott bevonzani, az ebből befolyó pénz pedig egy autó teljes szezonos versenyeztetésére sem volt elegendő.

Később az is kiderült, hogy a LesCare-nek nem csak a szerződésben vállalt promóciós kötelessége teljesítéséhez nem fűlik a foga, de még a pénzügyi tranzakciók is problémákat okoznak számukra, így alig pár hónap után az FCR egyoldalúan kihátrált a kontraktusból.

A fentiekhez hasonlóan fantáziát látott a NASCAR-ban a New York Jets, az Atlanta Falcons és a Pittsburgh Steelers egykori elkapója, Terance Mathis is, aki 2005 elején jelentette be saját csapata, a Victory Motorsports létrejöttét.

Az eredeti tervek szerint már ebben a Cup-szezonban pályára léptek volna legalább húsz versenyen, emellett pedig az ARCA-ban is tervezték debütálásukat, de végül a projektből nem lett semmi. Mathis 2006-ban még egyszer megpróbálta feléleszteni a hamvaiban holt Victory-t azzal, hogy felvásárolja az R&J Racinget, de a tárgyalások nem vezettek eredményre.

Ennek ellenére a volt NFL-játékosnak mégis sikerült elhelyezkednie a NASCAR-ban, miután 2013-ban csatlakozott a részidős Cup csapathoz, a Leavine Family Racinghez, mint a marketingért felelős alelnök.

Az ekkoriban a New England Patriots színeit viselő elkapó, Randy Moss 2008-ban tulajdonrészt vásárolt NASCAR Trucks-ban szereplő Morgan-Dollar Motorsports-ban, amit követően a csapatot át is nevezte Randy Moss Motorsports-ra, a 46-os autó száma pedig 81-re módosult, utalva a játékos mezszámára.

Egy évvel később a gárda Mike Skinner révén három futamgyőzelmet is ünnepelhetett, összetettben pedig a harmadik pozícióban zárta az évet.

Az RMM úgy vágott neki 2010-nek, hogy már a bajnoki cím lebegett előttük, a személyi változások – különösen a csapatfőnöki pozícióban – azonban nem tettek jót a gárdának, Skinner lényegében csak szenvedett a teljes szezonban, aminek végén távozott is.

Maga az RMM sem húzta sokáig és 2012-ben befejezték működésüket.

Végül, de nem utolsó sorban említést érdemel még a négyszeres Super Bowl győztes linebacker Bill Romanowski, aki 2013-ban vált kisebbségi tulajdonossá a NASCAR Cupban szárnyait próbálgató Swan Racingnél, amely mögött saját cége, a Nutrition53 által szponzorként is megjelent tíz versenyen át.

Az NFL sztárjai a mai napig megjelennek a szervezetnél.

Legutóbbi belépőként az egykori háromszoros Super Bowl győztes running back Emmitt Smith-t üdvözölhettük, aki a haditengerész-versenyző Jesse Iwuji nevével fémjelzett Xfinity-alakulat társtulajdonosa lett.

A csapat 2023-as szezonja azonban kérdéses, miután szponzoruk nem teljesítette a fizetési kötelezettségeit, válaszként pedig Iwujiék bírósághoz is fordultak.

The post Dan Marinótól Terry Bradshaw-ig: NFL-legendák, akik a NASCAR tortájából is akartak egy szeletet appeared first on .