Hú, hát ez a tábor kemény meló itthonról is: első nap a storming időszakban (jó, hát átugrottak egy csoportalakulási fázist, haha), a gyerekek visítva hívtak (egy kétágyas szobában laknak ketten, de már tudjuk, Hogy ez nagy hiba: szét kell szedni őket most már minden helyzetben), alig lehetett őket lenyugtatni, nem tudták kinyitni a zuhanyt, verekedtek, egymást hibáztatták, minden baj volt. 

Aztán második reggel is volt valami probléma (már nem emlékszem, hogy mi), akkor is óriási volt a fejem (ráadásul az érettségi idején kellett őket menedzselni, kicsit fel is emeltem a hangom a tanári pihenőben, mire az egyik drága kollégám azt kezdte magyarázni, hogy bezzeg az ő gyerekei milyen okosak, ügyesek, önállóak), aztán lenyugodtak kicsit, de Lénus elkezdett szomorúan sírva hívogatni, hogy nagyon hiányzom, szenved, nem bírja. Szóval kábé az egész napomat a telefonon lógva töltöm, hogy nyugtatgassam...tanulság a jövőre nézve: nem szabad telefont vinniük a táborba, csak rosszat tesz, hogy tud nyafogni szegény. Egyébként abszolút átérzem a szomorúságát: én is ugyanígy kínlódtam a táborokban, csak hát Lénát keményebb csajnak hittük és azt gondoltuk, Marci lesz az, aki szenvedni fog (neki semmi baja, amikor lehet, nézi a meccseket, meg a fiúkkal bandázik). 

Egyébként amikor épp nem sírdogálnak és ordítanak, akkor jól elvannak, van sok program, fürdés (Marci persze már leégett), hejehuja, finoma kaja, vetélkedő, szóval nincs nagy baj, csak hát kicsik még azért.