Nem, nem vállaltam el végül, mert öreg vagyok és gyáva.  mert nem tudom mit hoz a jövő (és mert valóban öreg vagyok és gyáva), nem tudom a gyerekek hol járnak majd iskolába és azért nekünk az egy sarkalatos pont (logisztikailag nagyon bonyolult lehet, ha én Budapesten dolgozom, ők meg mondjuk Pest megyében járnak valahol iskolába), mert közel s távol senki sincs, aki segítsen. 

Persze a gyerekek hamarosan végképp nagy culák lesznek, nem kell őket hurcibálni, kísérgetni, akkor majd talán én is szabadabb leszek és végképp baromi öreg.

Úgy érzem, ez a bejegyzés tulajdonképpen az életemet évek óta megkeserítő életközepi válságról (amit néha egyenesen depressziónak érzékelek) szól.

PS.: De azért azt el kell mesélnem, hogy nemrég két tizenkettedikes tanítványom (fiúk ráadásul, pedig a lányok inkább mondanak szépeket az embernek) arról beszéltek, hogy mennyire szép vagyok, hát wow. Mivel ilyenben már ritkán van részem mióta öreg vagyok és gyáva, ezért muszáj megörökítenem.