Azt hiszem 15 éves lehettem, amikor elmentem a tesómmal megnézni a Zabriskie Point című filmet - főként azért, Mert nagyon komoly Pink Floyd rajongók voltunk akkoriban és az utolsó jelenetben van egy fasza kis Pink Floyd szám - és annyira, de annyira fájdalmasan, agyzsibbasztóan unatkoztam, Hogy egy adott pillanatban sírni kezdtem. 

Ez az állapot jutott eszembe a tegnapi iskolai értekezleten, ahol csak azért nem sírtam az unalomtól, mert nem volt sötét, de végtelenül fájdalmas volt értekezni az első undormány iskolai napon. És ha az nem lenne elég rémes, hogy elkezdődik az iskola és értekezlet van ennek örömére, akkor tegyük hozzá még azt is, hogy szerintem a januárnál nincs semmi iszonyúbb.

Aztán hazajöttem és végül valóban sokat sírtam bánatomban: kiderült, hogy a macska hasában van egy daganat és valószínűleg nem sok van már hátra neki, mert a daganat nem operálható. Nem tudtuk eltitkolni a gyerekek elől (mondjuk én nem is vagyok híve semmilyen titkolózásnak), mert elkezdtem sírni, amint meghallottam a hírt (Marci vitte orvoshoz) és muszáj volt elmondani, hogy miért zokog a mama. Persze Léna is nagyon elkeseredett, sírdogáltunk egy kicsit együtt, szeretjük mind a cicát. Megbeszéltük aztán kicsit megnyugodva, hogy amíg még itt van velünk a szép macskánk, addig örülünk és szeretgetjük sokat - nem hiszem mondjuk, hogy túl hiteles volt a szövegem, mert folyton rásírtam az ölemben ülő Léna fejére, míg ezeket mondtam. 

Jó, hát az anyák is emberek, mit lehet tenni.

(Drága kiscicám.)