Ma olyan szomorút láttam a metrón: apuka, kígyószerű, kikent-kifent nőci (úgy egy tízessel idősebbre festette magát egyébként, ezeket sose értem, szerintem a festékkel nagyon kell vigyázni, iszonyúan öregít), aki láthatóan nem a gyerek anyukája Volt, de látványosan bele volt zúgva apukába és egy ugri-bugri hat éves forma kisfiú, aki megállás nélkül kiabált, hogy "apa, nézd!, apa, látod?!", apa így, apa úgy. Apát csak hátulról láttam, ellenben a kígyószerű nő apával szemben merev arccal mosolygott, de csak a pasira, a gyerekre egyszer sem nézett rá, nem szólt hozzá, teljesen levegőnek nézte, hú, nagyon bánatos jelenet volt. 

Mivel az én fő ambícióm alapvetően az, hogy Miss Marple legyek, ezért már régóta megfogadtam Poirot és Miss Marple tanácsát: csak figyelni és hallgatni kell az embereket és az igazság mindig kiderül. Annyira beszédes volt ez a kis trió is, lám-lám, mire jó egy kis békávézás (erre az egyre, egyébként).