Öt hónappal a nyolc hónapos magánzárkában és közvetlenül a perzsa újév, Nowruz előtt az őrök egy új cellába helyeztek a teheráni Evin börtön szigorúan őrzött létesítményének másik végén. 3×3 méteres volt, és sokkal nagyobb volt, mint a régi cellám, ami azt jelentette, Hogy nyolcas alakban tudtam átmenni a sarkokon. Más tennivaló híján a folyamatos séták voltak az egyedüli rutinom, és hamar függőséggé váltak.

Sétáltam és sétáltam. Emlékeztek és elképzeltem, előre és minden lehetséges forgatókönyvre terveztem, és gyakran hangosan beszélgettem magammal, bármilyen nyelven, amit csak tudtam. E nyolcas séta során az ablakokkal Vagy a félmárvánnyal borított falakkal szembesültem. A napfény beszivárgott a szobába, arany ösvényeket húzott a padlón, majd beborította a falakat. Táncolt, melegedett, majd eltűnt, és azt ígérte, hogy holnap visszatér. A márványvászon képeket tárt fel: egy ülő nő ívelt, meztelen hátát, arcok és felhők profiljával körülvéve.

Látnivalóktól megfosztva hangokban kerestem menedéket. Az új cella kevesebb fényt kapott a magas, gyönyörű platán és eperfák miatt. de közvetlenül a főbejárat mellett volt, és így Evin-szabványokon belül eseménydúsabb és szórakoztatóbb – még ha csak hallásból is. Hallottam, amikor az unatkozó őrök a műszakfelügyelőikről pletykáltak a terem végében, vagy amikor más fogvatartottak kérésére válaszoltak, vagy amikor focit vagy drámát néztek az állami televízióban. (Soha nem hallottam semmilyen hírt, mert szigorúan azt tanácsolták, hogy ne nézzék a híreket.) Egyszer a Radiohead „A Punch Up at a Wedding” instrumentális változatának néhány másodperce egy hülye tévéreklámban elsírta a szívem. Nem voltam benne biztos, hogy melyikre vágyom jobban: ölelésre vagy könyvekre. Gyanítom, nagyon ritka, hogy egyszerre mindkettőtől megfosztanak.

Az egyetlen vigaszomat abban a nyomorúságban való egyenlőségünk jelentette, vagy legalábbis annak érzékelése. Az őrök és a kihallgatók mindig azt mondták, hogy az osztályunkban senkinek nem adtak könyvet vagy újságot. Hittem nekik, mert nem láttam őket látni (sem hangot sem hallottam).

Egy délután azonban hallottam valamit, ami szétzúzta ezt az apró kényelmet. Négy pár papucs jelent meg egy cella előtt, tőlem két lejjebb, négy rabra utalva, akik nagy valószínűséggel most jöttek ki a magányból, hogy együtt tartsák őket egy nagy cellában. Néhány órával később a cellákat összekötő szellőzőaknákon keresztül újságsuhogást hallottam. Összetörte a szívem, tényleg. Ez a közös tengely és az, amit rajta keresztül hallottam, mélyen nyugtalanított a következő három hónapban. A szigorúan őrzött börtönosztály igazságtalanságai közül, a bekötött szemű sétálástól az udvaron a szörnyű szürke poliészter egyenruháig és az olcsó kék nejlon fehérneműig, ez volt a legkeményebb.

De mi van, ha nem lennének közös szellőzőaknák a cellák között, amelyeken keresztül hallottam a másik cellát? Mi van, ha a kórterem olyan hatalmas, hogy soha nem éreznénk mások jelenlétét? Mi van, ha megsüketítenek minket, ahogy megvakultak? Mi van, ha be tudják zárni érzékeinket, miközben csapdába ejtik testünket? Tágabb kérdések merülnek fel: Ha semmit sem tudunk kollégáink fizetéséről, vagy arról, hogy hol és milyen normák szerint élnek, akkor egyáltalán tudhatjuk, hogy tisztességesen bánnak-e velünk? Érezhető-e az igazságtalanság, ha nincs közös tér, ahol láthatjuk és megismerhetjük mások életét?