Ulcisia Castrában, mint tudjuk, senki sem látta Ágoston mestert, valamint a szikrákat szóró utazókocsiról, s a varázslatos képről sem hallott senki. A városka éppen ébredezett, köhécselő emberek lapátolták a havat, egy hórihorgas, kecskeszakállú gepida forró mustot árult, egy erősen kancsi, s a fagytól lila ajkú görög asszony pedig különlegesen puha és meleg vidrasapkákat, amelyek valami furcsa okból mégsem kellettek senkinek; kiáltozásuk egybevegyült a varjak károgásával, amelyek hatalmas csapatban keringtek a városszéli szemétkupacok fölött.
Fulvio keresztül-kasul bejárta a várost a tündöklő téli napsütésben, és mindenkit, akivel csak találkozott, alaposan kikérdezett, de hiába: egyetlen ember nem akadt a városban, aki akár csak egy cseppnyi reményt adhatott volna számára. Ulcisia Castra lakói amúgy sem voltak ezen a napon valami közlékeny hangulatban: délutánra várták egy nagy hatalmú szenátor, a császár közeli barátjának érkezését, s mindenki igyekezett, hogy legalább a maga portáját valahogy kicsinosítsa. S szó, ami szó, a városra valóban ráfért volna egy alapos tatarozás: a tetők többsége beroskadva, ferdén lógott a vakolatot hullató falak fölött; az ajtók és ablakok megvetemedve szegültek ellen a legvadabb csapkodásnak is, és az utcakövek kátyúinak lucskos tócsáiban néha térdig merült az óvatlan járókelő, s egykettőre a lábát törte.
A vagyonosabb, tekintélyes polgárok fejüket vakargatva álltak a fórum közepén, lelkiismeret-furdalással telve, szégyenkezve meresztgették a szemüket a roskadozó templomra és a félig összedőlt Bíróságra, és fogalmuk sem volt, mihez kellene kezdeni. A legtanácstalanabb maga a Főépítész volt: a kezében fejjel lefelé tartott tervrajzokkal állt, és kétségbeesetten próbálta összevetni a kusza vonalakat a még kuszább valósággal: de hiába kotorászott az emlékezetében, a tudásából, amely néhány napja még megvolt, most egyetlen betűnyit sem talált, s hasonlóan üresnek és kongónak érezték a fejüket a nagyhatalmú városi urak is, bár ők korábban sem voltak lényegesen okosabbak. A nagy gondolkodásban végül mindenki alaposan megéhezett, és közös megegyezéssel hazamentek villásreggelizni, de mindegyiküknek komoly gondot okozott, hogy felidézzék emlékezetükben a hazafelé vezető utat.
Fulvio eredménytelenül és csüggedten kullogott vissza az övéihez, és erőtlenül leroskadt egy fatönkre. Megint mérhetetlenül egyedül érezte magát – de eddigi életében csak megjelenése különös kettőssége kárhoztatta magányos töprengésre és visszahúzódásra, most azonban a lelkét feszítő szerelem is elzárta a többi embertől. Bárcsak kiönthetné valakinek a szívét! Bárcsak találna csak egyetlenegy embert a földön, aki türelemmel meghallgatja, aki segít végiggondolni a helyzetét! Mert arról a varázslatos képről, amely Serapia ellenállhatatlan szépségét a szemei elé tárta, s a megejtően, szívet tépően dallamos hangról, amellyel szabadulásáért könyörgött, hosszú heteken át képes lett volna áradozni! De hát bizony nehezen lehetséges, hogy akárcsak egyetlen ember is létezzen saját magán kívül, akit mindez érdekel! Ó, Serapia, Serapia, merre lehetsz most?! Gonosz elrablód, a gusztustalan, kegyetlen törpe merre hurcol magával szörnyűséges, mágikus szekerén? Vajon miféle kínokat kell kiállnod, te ártatlan, jóságos leány? Miféle aljasság lehetett képes arra, hogy elszakítson otthonodból, jó atyád s szerető édesanyád házából, és hogy fertelmes fogva tartód ilyen méltatlanul és embertelenül bánjon veled? Ó, vajon merre, s hogyan keresselek? Ki tudhatna vajon tanácsot adni? Talán bizony vágjak neki egyedül Pannoniának, s járjam be a jól kövezett hadiutak hosszú mérföldjeit, hátha egyszer véletlenül ismét utamba akadsz? Akkor bizony akár száz évig is jöhetnénk-mehetnénk mind a ketten, anélkül, hogy rád találnák! …de mit is mondtam? – hökkent meg hirtelen Fulvio, s a meglepetéstől hideg borzongás szaladt végig a testén a feje búbjától egészen a latyakban átázott bőrcsizmában didergő lábujjaiig.
Azt mondta volna, hogy mi ketten? Mármint, hogy ő – ő, a rút, és egy másik ő – ő, a szép? Még sosem beszélt így önmagához önmagáról, még sosem élte meg úgy a létezését, mintha a szép és a csúf nem egyazon személy lenne! …na de azért mégiscsak furcsa, és igencsak kényelmetlen érzés, mintha…. mintha a keze hirtelen kénye-kedve szerint azt tenne, amit csak akar, teszem azt, pofon vágná a gazdáját… vagy az egyik lába erre, a másim arra akarna útnak indulni, s hanyatt esés lenne a nagy széttartás vége… Áh, felejtsük el, biztos csak egy eltéved, félrebicsakló gondolat volt, afféle elmebéli nyelvbotlás! Megesik az ilyen, ha az ember túlhajszolt gondolataiba merülten, vacogva ül a téli napsütésben, s beleréved helyzete kilátástalanságába és reménytelenségébe…
Álmodozásának egy öblös böfögés, és egy erőteljes szellentés hangja vetett véget.
Dirón, a vastag gyapjúköpeny alatt a pocakját vakargatva, ásítozva bámult a reggeli napsütésbe.
- Egészségemre! Megint szép reggelünk van! És milyen üdítő ez a kristálytiszta levegő!
És ismét szellentett egy egészségeset.
- A kása mindig megfekszi a gyomrom! Főleg, ha hagymát és babot is fogyasztok hozzá – tette hozzá magyarázatképpen.
Aztán Fulvióra nézett, és gyakorlott szemével egyből észrevette, hogy a fiú zaklatott lelkiállapotban van, s hogy most aligha lehet vele egy jót beszélgetni az emésztés témakörében.
- Na ne lógasd az orrod, kiskomám! Minek teszed ki magad méltatlan helyzeteknek? Minek keresed a bajt?Megmondom őszintén, én a helyedben nem nagyon mutatkoznék az emberek között. Tudom, tudom, én azok közé tartozom, akik rútnak látnak, de ahogy a többiek szavaiból kiveszem, a szebbik éned sem valami szürke és hétköznapi… egyszóval mind az ocsmány, mind pedig a tetszetős Fulvio könnyen megjegyezhető, mi több, emlékezetes figura! És nézz csak a távolba, dél felé! Látod azt a halvány füstoszlopot? Az bizony még mindig a színház üszkös romjaiból kanyarog az ég felé! S ha jól sejtem, nem csak gerendák és jelmezek égtek ott hamuvá, hanem jó néhány ártatlan aquincumi polgár is szénné sült a vidám kis máglyán, amit uraságod heveskedése okozott! Biztos vagyok benne, hogy a helytartó katonái már tűvé tették a várost, és most alighanem épp jelentést tesznek a parancsnoknak, aki aztán jelent a Helytartónak, és a Helytartó pedig azonnal rájön, hogy azért nem találnak a városban, mert már kereket oldottál. Ne telik bele, meglásd, egy fél nap, és a szélrózsa minden irányában vágtató lovascsapatok indulnak, és addig nem nyugszanak, amíg elő nem kerítenek!
- De mit tegyek, ha nem tudok nyugton maradni! Elvégre nem tölthetem mától fogva a napjaimat valami föld alatti üregben, vagy egy utazószekér ponyvája alatt!
Most Antonisz kászálódott ki a szekér ponyvája alól, és hatalmas ásítás közepette nyújtózkodni kezdett, és megropogtatva a csontjait, így szólt.
- Márpedig, ahogy elnézem, más választásod nemigen akad! És megmondom őszintén, mindannyiunknak az lenne a legmegnyugtatóbb, ha nem mászkálnál szanaszéjjel azzal a csinos pofikáddal, mert aztán forró álmaiban az összes lányka heteken át magával visz az ágyikójába, s ha netán valakinek éppen kedve szottyan rákérdezni, hogy nem láttak e egy ilyen-meg ilyen, délceg, szőke, s igencsak vonzó fiatalembert, akkor bizony még a lábad nyomát és a elvesztett hajszáladat is megmutatják!
- Ó, istenek! – jajdult fel Fulvió – hát mit tegyek? A legjobb lenne, ha rögtön véget vetnék az életemnek!
- Nana! Azért nem kell mindjárt ennyire nekikeseredni! Elvégre ha valakik, hát mi, színészek aztán igazán értünk ahhoz, hogyan lehet a külsőt megfelelőképpen elváltoztatni!
Azzal eltűnt a szekér belsejében, és rövidesen egy nagy halom mindenféle színű és szabású ruhadarabbal a karján bújt elő.
- Kérem szépen, van itt minden! Fríg bérgyilkos-ruha, kappadokiai hentesköpeny, oszk kocsmáros bőrkabátja, ez itt egy hispán bányász ruhája, ez meg egy druida halotti leple… nocsak! Azt hiszem, ez éppen megfelelő lesz!
Azzal egy sötétkék, hosszú köpenyt mutatott fel, amelynek kámzsája mélyen lelógott, olyannyira, hogy viselője kényelmesen elbújhatott alatta a nélkül, hogy bárki felismerhette volna az arcát: inkább hasonlított kisebbfajta sátorhoz, mint ruhadarabhoz. Ezen kívül jó vastag is volt, egyszóval a célra éppen megfelelőnek tűnt.
- Ebben aztán nyugodtan jöhetsz-mehetsz! – mondta Dirón, kikapta Antonisz kezéből a kámzsát, és az erőtlenül tiltakozó Fulvióra húzta.
- Ennyi erővel akár a szekérponyva alatt is maradhatnék! – panaszkodott Fulvio, amikor megérezte a ruha roppant súlyát. Mintha a sötét éjszaka ereszkedett volna hirtelen le rá: a kámzsa nyílásán csak alig-alig látott ki, s a földet söprő szövetben minduntalan elakadt a lába.
- Ezt Kübelé papjai viselik – magyarázta Antonisz, miközben a többi ruhát visszapakolta a szekérre – a szent ünnepeiken. Szerencsére ezt a furcsa és vérengző istenséget errefelé nem ismerik, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy magyarázkodásra kényszerülsz. Na menj! Indulj! Nekünk még el kell végeznünk a reggeli lelkigyakorlatainkat! Jól vagy?
- Jól… válaszolta bizonytalanul Fulvio.
- Nem azért, csak… valahogy olyan furcsán nézel ki… a fejed valahogy… áh, felejtsd el! Még nem ébredtem föl egészen! Na menj! Menj már!
Fulvio sóhajtva rendezte el magán a kámzsát, és elindult ismét a város felé, miközben Antonisz és Dirón megállt egymással szemközt, és rettenetes veszekedésbe kezdett. Dirón szidta Antonisz felmenőit, mire Antonisz Dirón testalkatát szapulta, amire Dirón ostobának nevezte, amire a válasz az volt, hogy Dirónt meg egy kutya nemzette egy árokparton, erre a sértett pofonnal válaszolt - volna, de Antonisz elhajolt, és jól térden rúgta Dirónt.
Ordítozásuk még két utcával arrébb is jól hallatszott, amerre Fulvio haladt.
A kámzsája alá húzódva, saját, csak neki fenntartott, sötét kis éjszakájába burkolózva ment a dombra kapaszkodó utcán, és azt kívánta magában, hogy bárcsak a dombtető lenne a világ vége, az utazók meséiben szereplő végtelen szakadék pereme, ahonnan levethetné magát a fekete semmibe. És ahogy így kesergett magában, egyszercsak valami nagyon furcsa és szokatlan dolgot érzés suhant át rajta.
Nocsak! Milyen furcsa, milyen különös! No de nem, ez nem lehet! Nem lehetséges az, hogy az ember azt érezze, hogy ő nem is önmaga! Hogy hirtelen önmagát kívülről pillantsa meg, mint egy ismeretlen, sőt, gyanús és ellenséges idegent… no rázzuk csak meg a fejünket, biztos csak a kimerültség, az izgatottság teszi… és tessék, még mindig nem akar megszűnni ez a kényelmetlen, sőt ijesztő, egyre dermesztőbb és hátborzongatóbb érzés… mintha a testünk középen egyszerre megrepedne, s e repedésen át mi magunk egy új formánban lépnénk elő, úgy valahogy, ahogyan a levedlett bőréből az újjászületett kígyó… igen ám, de mi van, ha az a levedlett bőr is mi magunk vagyunk? … ha az a levedlett bőr is tovább siklik, és hirtelen levedlőjére támad? És milyen különös: hiszen a domb, amelyre az imént tartottunk, most hirtelen kettévált, két külön dombbá, s olyan ravaszul imbolyog a szemhatáron, mintha csak incselkedne, tréfát űzne velünk… és a házak is szétválnak, minden ház mellett egy másik ugyanolyan ház magasodik, és a kapun most két vízhordó lép ki, mindkettő vállán bőrtömlő, de milyen különös, hogy ők is mintha ikrek lennének, s a tömlők is hajszálra hasonlítanak, még a víz is egyszerre csöppen belőlük a hóra…
Ekkor Fulvio feljajdult – vagy csak úgy képzelte, hogy feljajdul. A világ forogni kezdett körülötte, egyre gyorsabban, egyre szédítőbben forgott – aztán hirtelen minden megállt, és visszarendeződött a korábbi állapotába. A domb ismét egyetlen domb volt, a házak külön-külön álltak, s mindegyik különbözött a másiktól, és a magányos vízhordó lassú léptekkel, nyögve cipelte terhét felfelé a meredek domboldalon. Fulvio megkönnyebbülten nézett körül, kámzsáját kissé megemelve. Elfordult jobbra, aztán balra, aztán hátra fordult… és kis híján összerogyott a rémülettől.
A háta mögött Fulvio állt – illetve egy ember, éppoly magas, mint ő, éppolyan kámzsában, amilyet ő viselt. S az ismeretlen most lassan felemelte a kámzsát, és Fulvio megpillantotta – önmagát.
A szebbik önmagát.
Az a magas, szőke ifjú, akit az átokkútban látott – most teljes valójában itt állt előtte, s gyűlölettel teli pillantással nézett rá – rá, aki ezek szerint…
És Fulvio végigtapogatta az arcát, és megértette, hogy ő is ugyanaz maradt – csakhogy a rút, a visszataszító Fulvio, akiről a szebbik énje immár véglegesen lehasadt.
- Végre szemtől szembe állunk – mondta a szép Fulvio – végre a szemedbe nézhetek, te ocsmány, te köpedelem, te fertelem, te rút, nyáladzó, bűzlő féreg! Tizenhét éve keseríted az életem! Tizenhét nyomorult éve kell elviselnem, hogy rám telepszel, hogy a véremet szívod, hogy velem eszel, velem alszol, s hogy minden emberi szeretetet elveszel tőlem! Miattad üldözött az emberek gúnykacaja! Miattad végzek alantas munkát! Miattad gyűlöl az anyánk! Miattad szenved édesapánk! Miattad váltam tolvajjá, miattad gyulladt fel a színház, miattad váltam üldözötté és számkivetetté! De ennek most végre vége van, öcsém! Többet nem csimpaszkodsz rám! És ezennel bosszút állok minden egyes percért, amit veled kellett töltenem!
Azzal a szép Fulvio torkon ragadta a rútat, s ujjai acélkapcsokként fonódtak szerencsétlen áldozatának gégéjére.