After exploring Bangkok and visiting the elephants there was one more thing left on our to do list: find an island, and relax for a few days. Thailand is an awesome place to visit from beach point of view as well. You can travel to this country whenever you want to, and you will always find a seaside or an island where the weather is ideal. In September for example, theoretically the east coast should be the one to choose, so based on this information we decided to discover Ko Samui and the surrounding islands.

Miután bejártunk Bangkokot, és meglátogattuk az elefántokat, nem maradt más hátra mint eljutni valami szigetre lazulni egy kicsit. Thaiföldön az a király, hogy az ember akármikor utazik oda, biztosan van olyan partszakasz vagy sziget, ahol épp jó az idő. Szeptemberben például a nyugati part elvileg nem ajánlott, viszont a keleti annál inkább, úgyhogy mi Ko Samuit és környékét céloztuk be.

Ko Samui is Thailand’s second largest island after Phuket. In Thai language ‘Ko’ means island, and because there are more than 1300 islands in this country, it is highly likely that you will bump into Ko-names almost everywhere. What’s cool about this 25km long and 21km wide island is that while its coast is rich of beautiful, sandy beaches, the center of the island is a big mountain covered by a wild and dense jungle. If you jump on a ferry, you can reach Ko Pha-Ngan, Ko Tao or the Ang Thong National Park in no time. Despite the fact that every possible source on the internet advised people against staying in Ko Samui due to its ‘touristy’ character, and suggested choosing the untouched nature of Ko Tao instead, for some reason we still ended up in Ko Samui. Luckily, this ended up being the right choice – and you shall find out why I say this later.

Ko Samui Thaiföld második legnagyobb szigete Phuket után. “Ko” thaiul azt jelenti, hogy sziget, és mivel ebben az országban több mint 1300 sziget van, az ember elég nagy valószínűséggel botlik bele állandóan ezekbe a Ko-nevekbe. A 25km hosszú és 21km széles szigetben az a különleges, hogy míg a partszakasz teljes hosszán szebbnél szebb fürdőzőhelyek vannak, a központi része egy nagy hegy ami fölött a dzsungel vette át a hatalmat. Komppal könnyű innen átjutni Ko Pha-Nganra, Ko Taora illetve az Ang Thong nemzeti parkba. Annak ellenére, hogy minden elérhető internetes portálon azt olvastuk, hogy ne Ko Samuira menjünk, mert az nagyon “turistás”, hanem inkább Ko Taora, mert ott a természet még érintetlenül pompázik, valamilyen oknál fogva mégsem fogadtuk meg ezt a tanácsot. Szerencsére. Mindjárt ki is derül, hogy miért.

Instead of Air Asia, this time we decided to fly with Bangkok Airways from Chiang Mai to Ko Samui. They advertise themselves as being Asia’s boutique airline, the meaning of which I couldn’t really decipher. But it is definitely a fancy airline, because we didn’t have to pay any additional fees for our bags, they offered free WiFi, food and drinks in their exclusive lounge, and they served food during the flights as well. As a plus, the aircraft’s entertainment system showed hidden camera videos during the whole journey. Oh, and below you can see their safety video, which makes me laugh like a crazy person every time I watch it:

Chiang Maiból nem Air Asiaval repültünk Ko Samuira, hanem a Bangkok Airways nevű repülőtársasággal. Ők Ázsia butik légitársaságának tartják magukat, amit… hát nem igazán tudok értelmezni azon túl, hogy nem kell külön fizetni a poggyászért, van wifi és étel-ital a saját várójukban, adnak enni a repülőn is, és az út során a gép képernyőin kandikamera felvételeket vetítenek. Ja meg az alábbi zenés videóval fogadják a felszálló utasokat (besírok, ahányszor végignézem):

Within Thailand it is almost impossible to get from point A to point B without having a short stopover in the capital. While we had to wait a bit longer for our transfer due to the bad weather (oh dear), we managed to drink a whole bottle of wine. Shortly, we were allowed to get on the plane (and were asked to watch the above video again), and an hour later we were landing in Ko Samui. The airport in Ko Samui consists of a few – quite big – bamboo-tent looking buildings, which I found super cool.

Thaiföldön belül szinte lehetetlen úgy eljutni Aból Bbe, hogy az ember ne érintse a fővárost. Mi is ezt tettük hát, viszont várakoznunk kellett egy kicsit az átszállásra ugyanis közölték, hogy a rossz idő miatt később indulunk (ajjajj). Közben elfogyasztottunk egy üveg bort, aztán végre beszálltunk (és megint végignézhettük a fent említett videót), nem sokkal később pedig már landoltunk is Ko Samuin, ahol a reptér szó szerint néhány méretesebb bambusz sátorból áll.

The thought of having to find a taxi that takes us to our accommodation started to make us feel frustrated, because we didn’t expect it to be any better than in the other cities. It was quite a surprise finding out that the airport decided to take over control and avoid tourists being ripped off by greedy drivers. All destinations seemed to have a fixed price based on the distance from the airport. You had to pay at a till, find your allocated car, and within the blink of an eye you were on your way towards your temporary island-home. Unless your taxi got lost. Such as ours, for example… which, to be fair, is completely understandable considering that Google Maps placed our villa in the middle of a lake.

Már épp kezdtünk megint idegesen lenni a ránk váró taxis huzavonától, mikor kellemes meglepetés ért: itt a reptér kézbevette az ügyet, mindennek előre rögzített ára volt, csak közölted hova mész, kifizetted a pultnál, megmondták a taxi rendszámát, a számlával odabattyogtál az autóhoz, és az már viharzott is a szállásod felé. Már ha közben el nem tévedt… Mert hogy a mi taxink eltévedt, ugyanis a Google Maps a szállásunkat egyenesen egy tó közepére helyezte.

After putting in some team-effort and asking a few locals, we managed to find our accommodation, the Seahorse Samui Villa. The building consists of six big apartments, a garden, and a swimming pool. We walked by the pool contemptuously, thinking: “We don’t need this horrible artificial thing, when we have a whole sea. We are not like those tourists…” Yeah, of course.

Némi csapatmunka meg kérdezősködés eredményeképp sikerült rátalálni leendő otthonunkra, a Seahorse Samui villára. Ez egy nagyobb épület, összesen 6 apartmannal, kerttel és úszómedencével. Eleinte csak lenézően pillantgattunk a medence felé: “Minek nekünk ez a mesterséges izé, ha egyszer ott a tenger. Nem vagyunk mi olyan turisták…” Persze, persze.

We had to wait in the garden for a while, until Igor, our Russian landlord arrived with the keys. He was very nice and friendly, and showed us around the flat, which had two bedrooms, a bathroom, a big open-plan kitchen-living room and a balcony. After the tour he made us practice using the gas tank, in the hope that this way he can avoid us blowing the whole building up, and he was also complaining for a while about the work quality of both Russian and Thai builders. The last piece of advice we got from him before he left was to avoid any kind of contact with the buffaloes wandering around the house, because they are not tame.

Aztán a kertben várakoztunk amíg Igor, az orosz tulajbácsink előkerült a kulccsal. Tök kedves volt, végigvezetett az amúgy hatalmas lakáson, megmutatta a hálószobákat, fürdőt, amerikai konyhás nappalit, begyakoroltatta velünk a gázpalack használatát annak reményében, hogy nem fogunk robbantani, morgott egy kicsit az orosz meg thai építőmunkások minőségén, majd mielőtt magunkrahagyott volna még azt a tanácsot adta, hogy ne nagyon barátkozzunk a környéken bóklászó bivalyokkal, mert nem szelídek.

We could only hope that our buffalo friends won’t show any kind of interest in getting to know us, because in order to reach our home we had to cross a palm tree forest, which also meant that we have to pass them. Apart from trees, grazing animals and an abandoned car wreck, during the day there was absolutely nothing unusual in the whole area. After sunset, however, something magical happened. On our first evening, when we were walking home from the local shop, we were suddenly surrounded by thousands of fireflies. Since I’ve never seen even a single firefly in my life before, I was quite shocked. Standing under the palm trees in the darkness, watching these tiny neon-green spots flashing around us was quite an incredible feeling. Unfortunately, we couldn’t take any pictures due to the lack of light, but that’s OK. People should accept the fact that it is not necessary to take photos all the time of absolutely everything. Sometimes memories are more than enough.

Csak remélni tudtuk hogy az úton való elhaladást bivaly barátaink nem tekintik felhívásnak, ugyanis szállásunk megközelítéséhez egy pálmaerdőn kellett átvágni. Itt nap közben semmi más nem volt csak a legelésző állatok, meg egy autóroncs, este viszont meglepetés ért. Vásárlásból hazafele sétálva szentjánosbogarak ezrei tűntek fel a semmiből és vettek körül minket. Én meg, aki még magányos szentjánosbogarat sem látott eddigi élete során, hát ledöbbentem kicsit. Valami eszméletlen látvány volt ott álldogálni a vaksötétben, pálmafák között, miközben neonzöld pöttyök cikáztak az ember körül. Sajnos lefotózni nem tudtuk, de végülis nem muszáj mindig mindent lencsevégre kapni. Néhány dologról elég az emlék is.

After we arrived, occupied our accommodation and relaxed a bit, we decided to check out the beach. The only problem with this plan was the fact that in the meantime our island was hit by a tropical storm, so instead of bathing we ended up getting some beer in the local shop and returning to our villa. Soon (and thanks to the effect of the alcohol) we started to find our garden-pool quite friendly, so we decided to give it a go. Of course, it was raining, and the water was extremely cold, but one does not simply stay dry on an island in Thailand. Later on we improved our bathing experience even further by using a lonely washbasin as a floating tray for our drinks.

Szóval érkezés és szállásbefoglalás után pihentünk egy kicsit, majd úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a partra. Na, hát ez az “ember tervez…” tökéletes példája, úgyanis közben kis szigetünket elérte egy trópusi vihar, úgyhogy lubickolás helyett elmentünk sört venni. Aztán otthon, némi ital elfogyasztása után, medencénk elkezdett egészen barátságosnak tűnni. Fürdőruhát öltöttünk, és becsobbantunk. Persze esett az eső, és a víz veszett hideg volt, de hát a fene megegye, ha az ember Thaiföldön van egy szigeten, olyan nincs, hogy ne úszkáljon valahol. Később aztán a fürdőzést odáig fejlesztettük, hogy az udvaron szomorkodó lavórt befogtuk úszó sörtartónak.

Ko Samui is a place with no public transport (or at least we couldn’t find anything useful), and going anywhere on foot is almost impossible due to the non-existent sidewalks. Even walking to the closest shop was a huge challenge for us: we were either pushed off the side of the road by the cars and bikes, or were constantly harassed by a series of aggressive taxi drivers in order to accept their not-so-cheap services. We realised very soon, that we will need some kind of vehicle in order to move around easily, and because apart from Orsi none of us is a motorcycle fan, we ended up renting a car.

Ko Samuiról amúgy érdemes tudni, hogy nem hogy nincs tömegközlekedése, de alapvetően gyalog sem nagyon tudod kitenni a lábadat sehova, mert a járda egy nem létező fogalom. Mi még a legközelebbi kisboltig sem tudtunk úgy elbattyogni, hogy ne próbáljanak meg elütni. Közben pedig a szabad prédára vadászó taxisok állandóan megálltak mellettünk, és beletenyereltek a dudába, jelezvén hogy épp nem foglaltak, és jópénzért szívesen elvisznek bárhova. Szóval hamar rájöttünk, hogy ez így nem fog menni, és mivel Orsin kívül egyikünk sem motorbicikli-barát, végül béreltünk egy autót.

Because the pouring rain didn’t die down by the following morning, we decided to explore the island instead of being sorrowful on the unfriendly, grey beach.

Mivel másnap is úgy szakadt az eső, hogy még a “dézsából öntés” is enyhe kifejezés rá, strandolás helyett elindultunk felfedezni a szigetet.

Orsi was the most experienced driver among us, so she took the control of our little black Mazda. However, very soon Will started to express his desire for driving, so Orsi handed over the steering wheel to him while asking: ‘When did you get your license?’. ‘Three weeks ago’ – he answered. Orsi froze, and put her seat belt on very carefully, while we were laughing uncontrollably. Thailand has left-hand traffic, which made us think that we won’t have major difficulties driving a car. Everything was fine indeed, apart from one tiny thing: in our car the handle for the indicator and the windscreen wiper were interchanged, so our windscreen became more and more clean by each turn to the left or right.

Orsi a legtapasztaltabb sofőr közülünk, így először ő vette át az irányítást a kis fekete Mazdánk fölött. Nem sokkal később viszont Will már ott óbégatott, hogy rajta a sor, kormány mögé szeretne ülni. Orsi át is adta a helyét, közben pedig ártatlanul megkérdezte: “Mióta van jogsid?”. “Három hete” – jött a válasz. Orsi lefagyott, gondosan becsatolta a biztonsági övet, mi pedig szakadtunk a röhögéstől. Thaiföldön is bal oldali közlekedés van, úgyhogy eleinte úgy gondoltuk, nem okoz majd nagy gondot itt a vezetés. Nem is volt különösebb probléma, egyetlen dolgot leszámítva. Az autóban az index és az ablaktörlő tükrözve volt, így aztán egész ottlétünk alatt állandóan mindenki az ablakot törölte, mikor valahova le vagy be szeretett volna térni.

First we visited the 12m tall Big Buddha in the north-eastern corner of the island. Officially this place is called the Wat Phra Yai, but everyone refers to it simply as Big Buddha. Thanks to the fact that it wasn’t raining when we arrived, we managed to look round.

Először a sziget észak-keleti csücskében található 12m magas Big Buddhához látogattunk el. Ez igazából a Phra Yai templom, de mindenki csak Big Buddhaként emlegeti. Mivel épp nem esett, sikerült kicsit körülnézni.

When we realised that there is absolutely no chance for swimming in the sea, we headed towards the interior parts of the island. The hills, jungle and waterfalls were all marked on the map, but we could only hope that we will find a proper road to reach any of these. We decided to take a chance, go by car as far as it is possible, and from there continue our little expedition on foot. The goal was to find a waterfall. Will was the one who volunteered to drive up the mountain by relying on his 30 years virtual and 3 weeks real world driving experience. We found a surprising amount of asphalt and concrete, which I explained by the fact that locals don’t like to lose their teeth either while transporting the fresh banana to the markets. When we reached the top of a hill, where the nice road was suddenly replaced by a narrow dirt road, Will decided that we should not experiment with the car possibly disappearing off the edge of the steep hillside, so we stopped.

Beláttuk, hogy aznap nincs esély strandolásra, így aztán inkább a sziget belseje felé vettük az irányt. A térképen csak annyi látszott, hogy hegy, dzsungel, néhol vízesés, és csak remélni tudtuk, hogy van rendes út. Végül úgy döntöttünk, hogy addig a pontig megyünk autóval, ahonnan még vissza is tudunk fordulni, onnan tovább gyalog. A cél az volt, hogy találjunk egy vízesést. Will pedig vállalkozó szellemével, 30 év virtuális és 3 hét valós vezetési tapasztalatával nekivágott a hegyi útnak. Egy ideig meglepően sok aszfalttal meg betonnal találkoztunk. Valószínűleg a helyiek sem szeretik kiszórni a fogsorukat miközben a friss banánt szállítják a piacra. Aztán volt egy domb, aminek a tetejéről egy meredek és nagyon sáros földút vezetett tovább. Itt Will úgy döntött, hogy megállunk, mert akkora kalandorok azért nem vagyunk, hogy megnézzük elsüllyed-e az autó a sárban.

We were wandering around very confused, because the little blue dot on Google Map was jumping around like crazy, and we could only hope that we are in the right direction. To be honest, I was even surprised by the fact that we had mobile network in the middle of nowhere, while some London streets are completely shielded all the time.

Mentünk, mendegéltünk, és mivel a kék pötty a Google Mapsen összevissza ugrált, csak remélni tudtuk hogy a kiszemelt vízesés irányába tartunk. Mondjuk én azon is csodálkoztam, hogy van hálózat, miközben London egyes utcáin meg valahogy sosincs.

We accidentally bumped into a hut, which looked inhabited. Later on we spotted the residents as well, working on the banana plantation nearby. We were observing each other very intrigued, because we never saw people working on a banana plantation before, and I am pretty sure they saw weird strangers wandering around their banana plantation very rarely. We were also hoping that their dog won’t take his guard duty very seriously, because we wouldn’t have had a chance to escape from that muddy hillside. Luckily, the dog was just lying lazily.

Közben találtunk egy kunyhót, ami nagyonis úgy nézett ki mint amiben laknak. Nem sokkal később aztán a lakókat is észrevettük, akik a közeli banánültetvényen tevékenykedtek. Kíváncsian szemléltük egymást, mert mi még sosem láttunk banánültetvényen dolgozó helyieket, ők meg valószínűleg ritkán láttak banánültetvényen tébláboló idegeneket. Abban reménykedtünk, hogy a kutyájuk nem veszi túl komolyan a házőrzés feladatát, mert nem lenne sok esélyünk a sáros domboldalon elmenekülni. Szerencsére a kutya épp nagyon lustálkodott.

The footpath suddenly ended, and Google was directing us towards an abyss-looking valley. I am pretty sure there was a waterfall somewhere down there, but we lost all our motivation, and we sat down to take a rest. The peaceful whispering of the forest and the loud tapping of the water drops on the leaves were the only things we could hear. Noisy bird chatter was echoing far away from us in the valley. I have no idea for how long we were sitting there, but one thing became clear: our little unplanned detour was a breathtaking experience. This was the point when I understood that travelling cannot and should not be over-planned in advance, because you will end up sulking and being disappointed if something doesn’t go according to the plan. I am pretty sure, that we would have never even thought about visiting the jungle and wouldn’t have experienced a real, foggy, wet palm tree forest, if the weather would have been prefect and crystal clear all week long.

Aztán egyszercsak elfogyott a gyalogos lehetőség is. Arra amerre a Google irányított minket csak egy nagy szakadék-szerű völgy volt. Valószínűleg valahol tényleg ott lehetett az a vízesés, de mi közben elvesztettük minden motivációnkat. Leültünk pihenni. Egyedül az erdő békés zúgását lehetett hallani, no meg azt ahogy a vízcseppek hangosan kopognak a leveleken. Távol a völgyben madarak csárálása visszhangzott, valószínűleg komoly madár-ügyeiket intézhették. Fogalmam sincs mennyi ideig üldögélhettünk itt, de egy dolog biztos: ez a kis kitérő leírhatatlan élmény volt. Itt értettem meg igazán, hogy egy utazást nem lehet és nem is szabad előre megtervezni, majd ha valami nem úgy sikerül, amiatt duzzogni. Ha aznap, illetve egész héten tökéletes napsütéses idő lett volna, valószínűleg soha nem jut eszünkbe felmenni a dzsungelbe, és soha nem látjuk meg, milyen egy igazi vizes-ködös pálmaerdő.

We didn’t want the darkness to catch us up in the mountain, so we started heading back towards the car. Orsi and Ash were in front, while Will and I kept falling back to take photos. At some point I could hear some excited exclamations. Orsi was waving impatiently: ‘Look what we found!’. I had no idea what could be the cause of this sudden excitement, so I was curiously walking towards them. Then I noticed a tiny black terrapin standing in the middle of the pathway. Poor thing was more like hiding than standing, because we managed to scare him.

Mivel nem szerettünk volna sötétedésig fent maradni, elindultunk vissza az autóhoz. Orsi és Ash haladtak elöl, mi Willel meg lemaradoztunk és fotózgattunk. Egyszercsak izgatott kiáltozásra lettem figyelmes. Orsi türelmetlenül integetett: “nézzétek mit találtunk!”. Kíváncsian siettem feléjük, és fogalmam sem volt mi lehet az oka a nagy lelkesedésnek. Hát az ösvény közepén egy kicsi, koromfekete teknőc álldogált, azaz nem álldogált, hanem elbújt a páncéljába, ugyanis megijedt a hangoskodástól.

When he got relaxed and realised that we don’t intend to cook terrapin soup for dinner, he cautiously stuck his head out, looked around and ran under the bushes.

Mikor megnyugodott, és látta hogy nem áll szándékunkban teknőslevest főzni vacsorára, óvatosan kidugta fejét, körülnézett, majd becsörtetett a bozótba.

The combined advantage of having our own kitchen, a rental car and Ash (whose cooking skills are exceptional) was the fact that before going home, we stopped by a supermarket and bought all the necessary ingredients for a delicious dinner. Oh, and beer, of course. Because we like beer.

A saját konyha, az autóbérlés, illetve Ash (aki nagyon jól főz) együttes előnye az volt, hogy este elmentünk egy nagy bevásárlóközpontba és beszereztünk minden szükséges hozzávalót egy jó vacsorához. Ja meg sört. Mert azt szeretjük.

After eating the dinner prepared by daddy-Ash, we took our beers and ended up in the garden pool again. So much for our initial superior attitude.

Aztán Ash-papa megfőzte a gyerekeknek a vacsorát, majd teli hassal, kezünkben sörrel megint csak a kerti medencében kötöttünk ki. Ennyit arról, hogy minek a medence, ha egyszer ott a tenger.

The next morning I woke up somewhat earlier than the others, so I decided to clean up the remains of Ash’s kitchen art (which means that there was chili sauce even on the wall), after which I took my coffee and sat down on our balcony. There was sunshine and complete silence. Suddenly, a hummingbird appeared and started to drink the nectar from the surrounding flowers. I was quite surprised, because I’ve never seen hummingbirds in the wild before. Oh, and my camera was somewhere inside, so I couldn’t take a picture of him either.

Másnap korábban ébredtem, úgyhogy nekifogtam eltakarítani Ash konyhaművészetének maradványait (ami azt jelenti, hogy még a falról is chiliszósz folyt), majd egy bögre kávéval kiültem az erkélyre. Ragyogó napsütés és csend volt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy kolibri röpköd mellettem, és a közeli bokrok hatalmas virágaiból szívja ki a nektárt. Soha nem láttam még kolibrit így a természetben, szabadon röpködni. Ja és a fényképezőgépem pedig valahol bent volt, úgyhogy fotó erről sincsen.

When everyone woke up, we decided to explore the beaches, because we had no clue for how long can we enjoy the sun. Crystal Bay beach was our first target, which was suggested by a Hungarian guy living in Ko Samui (whom Orsi met a few weeks before, on the plane to Bangkok). He said that this coast is less known and there are almost no tourists, which sounded great. Looking back, I would like to add, that in my opinion the only reason why this beach is not very well known must be the fact that it is extremely difficult to find the correct turn from the main road. Luckily, we managed to find it, so we were swimming and lounging here for quite a while.

Mikor mindenki felébredt és megreggelizett, úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a strandokat, mert ki tudja meddig tart a jó idő. Első számú célpontunk a Crystal Bay beach volt, amit egy itt élő magyar srác ajánlott (akit Orsi azt hiszem a Bangkokba tartó repülőn ismert meg pár héttel korábban). Állítólag ez a partszakasz nem túl ismert és kevés a turista, mi pedig szeretjük az ilyet. Utólag mondjuk hozzátenném, hogy valószínűleg azért nem túl ismert, mert nehéz észrevenni a letérőt a főútról. Na szóval itt lubickoltunk és heverésztünk a homokban, mint a patravetett bálnák.

It was late afternoon, when we decided to move. We wanted to go to the other side of the island, possibly to the most western corner, in order to enjoy a proper island-sunset.

Késő délután lett mire meguntuk a heverészést, és úgy döntöttünk, átmegyünk a sziget másik felébe, annak is a legnyugatibb csücskébe, naplementét nézni.

When we arrived, Orsi disappeared in the water and didn’t come back until complete darkness. Meanwhile Ash made a new dog-friend.

Orsi egyből belevetette magát a vízbe, és sötétedésig ki sem jött, Ash pedig összehaverkodott egy helyi kutyával.

I was trying to take pictures of crabs,

Én rákokat fotózgattam,

while Will was trying to take pictures of me.

Will pedig engem.

After getting home, we ended up in the pool again. This time we noticed the huge geckos running around the walls of our house. Their dinner consisted of the insects gathering around the balcony lamps, so they were waiting patiently until we disappeared from there.

Mondanom sem kell, hogy miután hazaértünk, megint a medencében kötöttünk ki. És ekkor vettük észre a ház falán rohangáló hatalmas gekkókat, akik a lámpafény körül hemzsegő rovarokkal táplálkoztak, és másra sem vártak, mint hogy lelépjünk végre az erkélyről.

The next morning Orsi hired a motorcycle, and wanted to explore the island on her own. We headed towards the port to buy ferry tickets to Ko Tao. In order to celebrate both the successful purchase and the fact that I managed to park the car perfectly only after one attempt, we sat down in the reggae bar nearby to have some watermelon juice and coffee. The view from the terrace was no other than the sea, some fishing boats, and the planes just about to land.

Másnap reggel Orsinak motorozni támadt kedve, így aztán egyedül vágott neki a szigetnek, mi pedig elugrottunk a kikötőbe kompjegyet venni Ko Taora. A sikeres jegyvásárlás örömére, na meg arra, hogy végre első nekifutásból sikerült normálisan parkolnom, beültünk a parton található reggea barba dinnyelevet meg kávét inni. A teraszról a kilátás nem volt más, mint a tenger, halászhajók, meg a reptérre érkező repülők.

It is important to know that Will attracts cats like a magnet. It wasn’t any different this time either. He took something out from his bag, left it open, forgot about it, and a few minutes later a cat was sitting almost in it.

Willről tudni kell, hogy úgy vonzza a macskákat, mint a mágnes. Nem volt ez most sem másként. Pár perccel korábban valamit kivett a táskájából, és véletlenül nyitva felejtette. Mikor lenézett, már ott heverészett benne egy jószág.

This time Ash refused to pet the cat, because ‘theoretically’ he doesn’t like them, but during our whole trip he constantly proved otherwise.

Ash nem akart macskázni, mert “elvileg” nem szereti őket, bár erre utunk során kizárólag ellenpéldákat láttunk.

We spent the afternoon on Lamai beach, which is slightly bigger and busier than Crystal Bay beach, but there was no crowd here either.

A délutánt a Lamai beachen töltöttük, ami valamivel nagyobb és népesebb, mint a Crystal Bay beach, de itt sem volt tömeg.

Ash, of course, is the person who manages to find graffiti even on the most untouched islands on the planet, so before going home we stopped at this rocky shore to check out the local ‘street’ art.

Persze Ash a legérintetlenebb szigeten is kiszúrja a graffitiket, úgyhogy strandról hazafele megálltunk körülnézni egy sziklás partszakaszon, ahol sok magafajta művészember hagyott festéknyomot.

Because this was our last proper night in Ko Samui, we decided to check out the ‘famous’ party area along Chaweng beach. Fortunately, September is not part of the main season here, so there was no big crowd in any of the bars. We chose to sit down at this place called Ark Bar, where we played pool, drank beer, and stared at the fire juggler’s performance.

Mivel gyakorlatilag ez volt az utolsó esténk Ko Samuin, úgy döntöttünk, ellátogatunk a “híres” party zónába is, ami a Chaweng beach mentén található. Mivel szeptember itt nem számít fő szezonnak, szerencsére nem volt tele. Egy Ark Bar nevű helyen telepedtünk le, ahol biliárdoztunk, sörözgettünk, és a helyi tűzdobáló emberke produkcióját bámultuk.

It is true that we didn’t visit Ko Samui during the high season, but we didn’t feel that it would be a super touristy and over-developed place. Thanks to our rental car we managed to get to some quite hidden spots, we could blend in with the locals, saw schools, houses, and districts, had a chance to do grocery shopping, and experience the life of locals in general. Ko Tao on the other hand was far from being as untouched as it was advertised on the internet. But I will write about that in my next blog post.

Igaz, hogy nem fő szezonban jártunk ezen a szigeten, viszont egyáltalán nem éreztük azt, hogy turistás lenne. A bérelt autónknak köszönhetően egészen eldugott helyekre jutottunk el, elvegyültünk a helyiek között, láttunk iskolákat, házakat, városrészeket, bevásároltunk, és megtapasztaltuk a helyi emberek mindennapjait. Ko Tao ezzel szemben egyáltalán nem volt olyan érintetlen, mint amilyennek az interneten ígérték. No de erről a következő bejegyzésben olvashattok.