The following day started off a little bit hazy. And not just because of our late-night drinks, but also because of the much more wintry weather…

A másnap nagyon ködösen indult. És nem csak az előző esti iszogatás miatt, hanem mert közben az időjárás is téliesebbre fordult…

In the hope of finding some breakfast and hot coffee, we headed towards the Rådhuspladsen, which is Copenhagen’s City Hall square. The City Hall, by the way, is a brick building with green roof and golden ornaments, but that morning it looked nothing like the above description. It was simply grey.

Reggeli meg meleg kávé reményében a Rådhuspladsen, azaz a városháza tér felé indultunk el. A városházáról egyébként mindenkinek egy téglaszínű épület jut eszébe zöld tetővel, meg aranyozott díszítésekkel. Na, aznap nem volt se zöld, se arany, csak vaskos szürke.

After the coffee hunt we felt like we haven’t seen enough royal residencies yet, so we decided to check out the Christiansborg Slot, which sits on a tiny island called Slotsholmen. This palace is considered to be very special, because it is the seat of the Danish Parliament, the Danish Prime Minister’s Office and the Supreme Court of Denmark, which makes it the only building in the world that houses all three of a country’s branches of government: the executive power, the legislative power, and the judicial power. Certain parts of the building are open to the public, but we didn’t feel like we would want to give up on exploring the outside world and find out more about this very politics-heavy place instead, even though it was extremely cold and foggy. But I couldn’t restrain myself from posing in one of the little guard-houses, which was unguarded for some reason.

Miután levadásztuk a kötelező reggeli kávét, és úgy éreztük, hogy királyi rezidenciákból nem láttunk még eleget, a Christiansborg Slot felé vettük az irányt, ami a Slotsholmen nevű apró szigeten található. A palota többek közt azért is különleges, mert itt van a dán parlament, a Miniszterelnöki Hivatal és a Legfelsőbb Bíróság is, és emiatt ez az egyetlen olyan épület a világon, melyben mindhárom hatalmi ág – törvényhozó, végrehajtó és bírói – egyszerre megtalálható. Az épület bizonyos részei látogathatók, de minket még a hideg és a köd ellenére sem vonzott az, hogy a külvilág felfedezése helyett efféle politika-közeli dolgokat nézegessünk. Azt viszont nem álltam meg, hogy ne pózoljak egyet az őrség egyik éppen üresen álló házikójában.

While we were walking towards Christiania, I kept trying to work out the possible location of that spiral-towered church I spotted earlier on several different postcards in a souvenir shop. Will tried to be very positive and reassuring by telling me that we’ll find it for sure, but I had a feeling, that the real source of his optimism originated from the fact that he wanted to keep his hands in his pockets and not check the map. Anyway, he was right. Just within a matter of minutes we found this baroque-style Lutheran church called Vor Frelsers Kirke (Church of Our Saviour in English) purely by accident.

Miközben Christiania felé sétáltunk, azon tanakodtam, hogy vajon merre lehet az a spiráltornyú templom, ami olyan sok képeslapon szerepel. Will bíztatásképp csak annyit mondott, hogy ott lesz az valahol, tuti megtaláljuk, de szerintem ez az optimizmus pusztán abból fakadt, hogy neki sem volt kedve kivenni a kezét a zsebéből és megnézni a térképet. És mivel a kardhal megy először, a reményhal meg utoljára (elnézést kérek), tényleg megtaláltuk a spiráltornyos templomot, ami egyébként egy barokk evangélikus templom, és a Vor Frelsers Kirke névre hallgat.

We couldn’t decide for a while whether to climb up or not, because we thought that due to the thick fog we won’t see anything anyway. In the end we came to the conclusion that asking the price of the ticket won’t hurt, just in case we do manage to convince ourselves and each other to climb. The cashier guy seemed to be really happy about finally having a chance to talk to someone (I guess there wasn’t a big tourist crowd queuing up for tickets that day), and he told us to go and enjoy the view, because it’s free (normally you have to pay). I thought… Great! We can drag ourselves all the way up there, and take some astonishing photos of this floating sour cream. But we made it in the end, and guess what? It was awesome and totally worth it!

Tanakodtunk egy ideig, hogy felmenjünk-e, mert hát köd van, meg hideg, meg a köd miatt úgysem látunk majd semmit. Végül arra jutottunk, hogy legalább annyit megkérdezünk, mennyibe kerülne, ha erőt vennénk magunkon. A pénztáros srác nagyon örült, hogy végre szóba állhat valakivel (gondolom nem volt túl nagy turistatömeg aznap), és közölte, hogy menjünk csak fel bátran, ingyen van. Remek, gondoltam magamban, felcipeljük magunkat, aztán fotózhatjuk a vastag tejfölt. Hanem aztán csak kimásztunk, mint az ürge, aki egy darabig tűrte, hogy nyakon öntik egy vödör vízzel (most nem tudom honnan jött ez a Petőfi gondolat pont így a spiráltornyú templom leírásába), és hát az a helyzet, hogy hatalmas élmény volt.

The church is quite old, the construction work has finished in 1695, but the tower still had no spire. This was only added much later, in 1752, based on the plans of Lauritz de Thurah, an architect hired by Frederick V. According to the urban legend Lauritz de Thurah killed himself by jumping from the top of the spire when he realised that the spiral turns the wrong way (anticlockwise) around. This isn’t actually true (I mean the fact that he committed suicide. The stairs turn anticlockwise indeed.), but I guess his mates must have kept mocking him until they turned this into a well-known rumour. Oh, and I almost forgot to mention: there is a total number of 400 stairs in the tower, out of which 150 are positioned outside, on the spire.

A templom jó régi, építését 1695ben fejezték be, de ekkor még hiányzott a spirál a tetejéről. Ez csak 1752ben készült el az V. Frigyes király által alkalmazott, Lauritz de Thurah nevű építész tervei alapján. Sokan úgy tartják, hogy Lauritz de Thurah a torony csúcsáról leugorva lett öngyilkos, mikor észrevette, hogy a csigalépcső az óramutató járásával ellenkező irányban halad. Ez persze nem igaz (mármint az hogy öngyilkos lett, ugyanis a spirál tényleg az óramutató járásával ellentétes irányban csavarodik), csak gondolom az építész haverok addig ugratták szegényt, amíg a poénból szóbeszéd nem lett. A toronyban egyébként összesen 400 lépcső található, és ebből 150 van odakint a spirálon.

Our next destination was Christiania, which is a self-proclaimed autonomous area having around a thousand permanent residents. The legal status of this community is a constant matter of debate, because people here are self-deemed anarchists, many of them being homeless or unemployed, consuming and selling drugs, while there are no law enforcement authorities whatsoever. Of course, this doesn’t mean that people just sit around and do nothing. Some of them practice meditation and yoga regularly, others gather around fire barrels to keep warm and play some music, while the more adventurous people even start their own business by opening cafes, shops, smithies, or anything else that proves to be useful for the community. Basically, everyone does what they want, and this system seems to work since 1971, which is 45 years already. No wonder, that so many tourists are curious to see this place, but it’s worth remembering that the residents don’t like it when people take photos here, which means that you won’t be able to properly document what you see.

Következő állomásunk nem volt más, mint a híres Christiania, ami egy kb. ezer állandó lakossal rendelkező önjelölt autonóm városrész Koppenhágában. A hatóságok Christianiat kommunaként kezelik, és jogi státusza állandó viták tárgya, ugyanis a telepesek anarchiában élnek, semmilyen rendfenntartó hatóság nincs ezen a területen, sok hajléktalan és munkanélküli húzza itt meg magát, emellett pedig gyengébb drogokat használnak no meg árulnak. Az itt élők tevékenysége nagyon változatos: vannak akik meditálnak és jógáznak, mások tüzes hordók mellett melegednek és zenélnek, de olyan is akad aki vállalkozást indít, kávézót, boltot, kovácsműhelyt működtet, vagy egyéb, mások számára hasznos szolgáltatást nyújt. Egyszóval mindenki azt csinál amit akar, és ez az egész 1971 óta, azaz 45 éve működik. Nem csoda, hogy egy ilyen helyre mindenki kíváncsi, azt viszont érdemes előre tudni, hogy itt nem szeretik ha a turisták összevissza fényképeznek, és emiatt nem lehet alaposan dokumentálni a látottakat.

While we were wandering around Christiania, eating our falafel wrap bought in one of the little shops (by the way, every food we saw here was vegetarian, which I really liked), we accidentally overheard a conversation between two people walking right behind us. They were talking about the lack of health-care within this area, which turns out to be a huge issue. There are no doctors living here, because let’s be honest, you need a certain personality and mentality to be able to live here, and there is a very high chance that doctors (who study years and years, after which they accept to work in long shifts under massive pressure) won’t have this mentality. Christiania’s residents, however, don’t trust the people who live ‘outside’, and they refuse to go to the doctor, even if their condition is very serious. This is why social workers and nurses try to pay regular visits in order to help with child-birth and take care of the people in need.

Miközben Christianiaban sétálgattunk és az itt vásárolt falafeles szendvicset majszoltuk (egyébként minden étel ami szembejött vegetáriánus volt, és ez nagyon tetszett), véletlenül meghallottuk a mögöttünk haladó két ember beszélgetését. Épp azt tárgyalták, hogy az egészségügy, azaz ennek a hiánya, mekkora problémának számít ebben a városrészben. Itt ugye nem élnek orvosok, mert hát, lássuk be, kell ahhez egy lelki alkat, hogy valaki itt akarjon élni, és ez a lelki alkat nagy valószínűséggel nem pont egy orvosban található meg. A helyiek viszont nem bíznak meg azokban akik nem itt élnek, és még akkor sem hajlandóak elmenni a “kinti” orvoshoz, ha már nagy a baj. Így aztán szociális munkások és ápolók próbálnak meg rendszeresen bejárni és segíteni például a szülések lebonyolításában, illetve gondoskodni a rászorulókról, már amennyire azt a körülmények engedik.

It was late afternoon, when we finally decided to leave. Besides the city centre’s famous and busy tourist attractions we both like to explore not-so-well-known-areas further away, so we jumped on the metro, and didn’t stop until we reached Amager Vest. When we got off, we found ourselves in a very plain, industrial area. Our goal was to find Nokken, a place described by the people of the internet to be a secret oasis full of hobbit-style huts. Well… the truth is (at least based on our experience), that the hobbit-style huts are simply handmade houses looking a bit rough, while the atmosphere is purely bizarre and far from being an oasis. But it was a great experience having a walk in this very peaceful and interesting place.

Késő délután lehetett, mikor úgy döntöttünk, hogy továbbállunk. Mivel a belváros nyüzsgő turistalátványosságai mellett mindketten szeretünk távolabbi, kevésbé ismert helyeket is látni, ezért metróra pattantunk, és meg sem álltunk Amager Vestig. Mikor leszálltunk a metróról, egy kihalt, ipari területen találtuk magunkat. Valójában egy Nokken nevű helyet kerestünk, amiről azt írták az okosok az interneten, hogy egy titkos kis oázis, teli hobbit-stílusú házikókkal. Hát, az igazság az (legalábbis a mi tapasztalatunk alapján), hogy a hobbit stílusú házikók saját kezűleg összetákolt épületeket jelentenek, a környék oázis-jellege pedig inkább nevezhető bizarrnak. Viszont tényleg tökjó volt itt sétálni.

This time we chose the bus to get back to the city centre. The initial plan was to check out Tivoli, Copenhagen’s famous theme park, but it turned out to be closed due to maintenance works. For some strange reason, they thought that it’s a good idea to have all the lights of all the rides switched on, just to keep the tourists interested. And annoyed. To be honest, I wasn’t very sad about missing the theme park experience, because I am not the biggest fan of this kind of adrenaline rush, and they would have to pay me quite a lot in order to make me sit on any of the rides. We decided to pay a visit to Vinstue 90 I/S, a beer house serving ‘slow beer’, located in the heart of Frederiksberg instead.

Innen aztán buszra pattanva visszadöcögtünk a belvárosba. Az eredeti terv alapján a Tivoli nevű híres vidámparkot szerettük volna közelebbről is szemügyre venni, de mint kiderült, karbantartás miatt épp nem üzemelt. Estére persze az összes hívogató fényt felkapcsolták, csak úgy turistabosszantás céljából. Annyira mondjuk nem bánkódtam, mert az efféle helyeket én csak lentről szeretem nézni és nagyon sokat kéne fizessenek nekem azért, hogy valamire fel is üljek. Így hát a vidámparkozás helyett a Vinstue 90 I/S nevű “lassú sörözőbe” látogattunk el, ami Frederiksberg szívében található.

Vinstue 90 is such a tiny and modest place, that people could easily walk by without even noticing it. It’s that typical little pub, known mainly by middle-aged locals who enjoy having a chat with their friends in a gloomy corner while being surrounded by cigarette smoke. It’s definitely not a touristy place insomuch that we were stared at when we entered. After settling down, we spent some time being confused about the concept of the ‘slow beer’, which – who would have thought – literally means, that the beer is served very slowly. It’s a specialty produced by Carlsberg, and filling a jug usually takes about 15 minutes, during which it looks like a massive cupcake about to explode in any moment. The bartender guy suggested choosing a bottled beer as well, in order to avoid having to stay dry until the ‘slow beer’ is ready. We couldn’t say no, both because we like beer, and because by this time half of the pub was listening, and they actively tried to help us in picking the perfect waiting-beer.

A Vinstue 90 egy aprócska és kívülről olyan szerény söröző, hogy az ember simán elsétál mellette és nem veszi észre. Odabent általában középkorú helyiek üldögélnek, cigaretta füstbe és félhomályba burkolózva, és éppen az aktuális pletykákat tárgyalják. Szóval a lényeg az, hogy ez nem egy hagyományos turista-hely. Olyannyira nem az, hogy még meg is lepődtek és jól megnéztek maguknak, mikor beléptünk az ajtón. Aztán a “lassú sör” fogalma körül is értetlenkedtünk egy darabig, ugyanis mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy tényleg lassú lesz. Ez a sör a Carlsberg egyik különlegessége, és az benne a lényeg, hogy egy korsó lecsapolása kb. 15 percig tart. Ezalatt az idő alatt végig úgy néz ki, mint egy muffin, ami akármelyik percben felrobbanhat. Mialatt vártunk, a csapos bácsi azt ajánlotta, hogy igyunk meg egy-egy üveges sört. Az efféle biztatásra nem nagyon lehet nemet mondani, főleg ha már a fél kocsma is erre a beszélgetésre figyel, és megpróbál segítséget nyújtani a tökéletes sör kiválasztásában.

Because I read somewhere, that Kødbyen, Copenhagen’s meatpacking district is considered to be a big party area, and it was Saturday night, we thought we might as well check it out. We were quite disappointed when we realised that the concept of a party area simply means quiet-and-posh-restaurant-zone. Because we felt hungry anyway, we thought instead of partying we’ll at least find a place to have dinner. And this was the moment, when we once again faced our already mentioned food-issue: we couldn’t see anything on the menu we would actually eat, while everything we wouldn’t eat was very expensive. After a long and painful search we bumped into a place called Cafe Obelix, which is the perfect choice if you are very hungry, as picky as we are, and you happen to be in this area of the city. The interior of the restaurant is inspired by the Asterix and Obelix series, and everything we tried from the menu was super tasty and affordable.

Mivel azt olvastam valahol, hogy Kødbyen, azaz a város régi vágóhíd negyede manapság Koppenhága legnagyobb bulinegyedének számít, és épp szombat este volt, arra gondoltunk, hogy megnézzük, milyen az amikor a helyiek buliznak. Sajnos csalódnunk kellett, mert a bulinegyed itt egy csendes és hivalkodó éttermekkel teli zóna volt, bulinak pedig se híre, se hamva. Úgy voltunk vele, hogy sebaj, úgyis éhesek vagyunk, szemeljünk ki valamit. Ekkor pedig a már előzőleg említett étlap-problémával szembesültünk: semmi olyasmit nem láttunk, amit meg is ennénk, de legalább minden amit nem ennénk meg az drága volt. Végül hosszas bóklászás és keresgélés során rábukkantunk egy Cafe Obelix nevű helyre, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, aki nagyon éhes, de olyan válogatós mint mi, és éppen ezen a környéken jár. Az étlapon minden nagyon finom és kifizethető, a hely pedig az Asterix és Obelix mesék világát idézi.

Feeling tired and having a fully belly, we decided to return to our hotel, while we were making plans for our fourth, and final day in Copenhagen.

Fáradtan, teli hassal és elégedetten tértünk vissza szállásunkra, és közben azon agyaltunk, hogy miket nézünk meg a negyedik, és egyben utolsó koppenhágai napunkon.

Route // Útvonal