Positano and Amalfi, the two famous towns built upon the steep cliffs of the Amalfi coast are very successful in attracting tourists from the surrounding area. For example us. After spending a day visiting this neighbourhood, we came to the conclusion that both locations are stunningly beautiful and look awesome on the postcards, but… And here comes the but. I mean, more buts. Let’s see what happened.

Positano és Amalfi, azaz az Amalfi part két igencsak híres, meredek sziklafalra épült települése sikeresen odavonzza a környéken tanyázó népeket. Köztük minket is. Egy napnyi téblábolás után a konklúziónk a következő: tényleg gyönyörű szép, képeslapra illő helyek ezek, deee… És itt jön a de. Vagyis több de. Na de lássuk, mi történt.

Before travelling to Italy, Will and I kept thinking about the possibility of renting a car and exploring the Amalfi coast completely on our own. When we looked up the prices and realised that hiring a car in this part of the country costs a fortune, we gave up on the plan. Luckily… First of all, most of the Italian drivers are just as reckless and mad as the ones in Romania, so from this point of view I felt completely at home. Secondly, the roads are so narrow, that two vehicles can hardly fit, and on top of that there are almost no parking spots whatsoever. Basically, having a car and the “freedom” that comes with it brings you more headaches than advantages. We were left with the bus option.

Még az olaszországi út előtt Will és én azt fontolgattuk, hogy talán érdemes lenne autót bérelni, és az Amalfi partszakaszt teljesen önállóan bejárni. Aztán mivel az autóbérlés ezen a vidéken kisebb vagyonba kerül, végül lemondtunk a dologról. Szerencsére. Egyrészt itt az emberek olyan vadul és vakmerően vezetnek, mint Romániában, úgyhogy ebből a szempontból egészen otthon éreztem magam. Másrészt pedig az utak keskenyek, két jármű alig fér el egymás mellett, és ezen felül pedig nem nagyon akad parkolóhely sem. Vagyis egy autó, és az azzal járó “szabadság” több fejfájást okoz, mint amennyi haszonnal jár. Úgyhogy maradt a busz.

The local bus company called Sita Bus offers several different routes that run quite frequently and help you to get from point A to point B very easily. We chose the Sorrento-Positano-Amalfi route. These buses depart from the Sorrento train station, and in order to maximise the profit, the drivers fill them until they are packed like sardines. If you’d like to increase your chances for a seat, you should consider getting to the bus stop much earlier and attacking the opening bus door mercilessly. By the way, we opted for the 24 hour ticket, which was €8 each and it meant that between Sorrento and Amalfi we could travel as many times as we wanted to. I’m not saying that considering the above mentioned circumstances this was something we were dying for, but this ticket type was cheaper than buying tickets for the Sorrento-Positano, Positano-Amalfi and Amalfi-Sorrento routes separately.

A Sita Bus nevű társaság rengeteg helyi járattal rendelkezik, melyeknek köszönhetően az ember könnyedén eljut Aból Bbe. Mi a Sorrento-Positano-Amalfi útvonalat szemeltük ki. Ezek a buszok a  sorrentoi vonatállomás elől indulnak. Mivel a haszon kimaxolása érdekében a sofőrök úgy megtömik őket, mint a heringesdobozokat, ezért érdemes jóval az indulási idő előtt odabattyogni és a buszajtót kíméletlenül betámadni, különben ülőhelyre semmi esély. Mi a jegytípusok közül egyébként a 24 órásat választottuk, ami azt jelenti, hogy Sorrento és Amalfi között egy nap leforgása alatt annyiszor buszozhattunk amennyiszer csak akartunk, és mindez €8-ba került fejenként. Mondjuk ilyen körülmények között nem állt szándékunkban egész nap buszozni, de jobban megérte, mint kifizetni a Sorrento-Positano, Positano-Amalfi és Amalfi-Sorrento egyirányú jegyek árát.

The torture of getting to Positano lasted 40 minutes. I say torture, because the bus was slowly climbing up a very steep, narrow and curvy road in order to reach the top of the cliff. There was a point from where you could see both the Sorrento bay and the Amalfi coast at the same time, but I was so slow-minded that I didn’t actually take a photo of this stunning view. The bus then continued to meander on the road built on the cliff edge, which was more like full throttle until reaching a bend, followed by a sudden break which made us think that we will fly straight into the sea. After finally slowing down, the driver started beeping in order to make sure that the cars on the other side of the bend coming towards us know about our presence (not that they could do anything against it). We then managed to turn successfully, and the whole process started all over again. By the time we arrived to Positano I felt like I lost two years of my life, and I decided that I will never ever be afraid of flying again (I know, I always say that).

Positanoig a tortúra kb. 40 percet tartott. Azért tortúra, mert a busz egy borzasztóan meredek, keskeny, szerpentines úton haladt felfele a szikla tetejére. Volt egy pont ahonnan egyszerre lehetett lelátni a sorrentói öbölre és az Amalfi partszakaszra, de úgy eltátottam a számat, hogy egy fotót sem sikerült lőni erről. Ezután a busz tovább kanyargott a szikla szélén kialakított úton, ami kb úgy nézett ki, hogy padlógáz, aztán amint közeledett egy kanyar, olyan satufék, hogy azt hittem a tengerben kötünk ki, ezt követően némi dudálás, hogy ha netán a kanyar után egy másik jármű éppen szembejönne, akkor tudja, hogy mi érkezünk (nem mintha tudna bármit is tenni ez ellen), kanyar, és az egész kezdődött elölről. Mire Positanoba értünk, vagy két évet öregedtem, és eldöntöttem, hogy ezek után soha többet nem fogok félni a repüléstől (igen, tudom, mindig ezt mondom).

Until the mid twentieth century Positano was a relatively poor fishing village. Then, in the 1950s the Harper’s Bazaar fashion magazine published an essay about it, written by John Steinbeck, an american author. Thanks to this little advertisement the place became extremely popular, and tourism is still flourishing. Sometimes I think that people should be more careful with this whole writing business, because if they start drawing attention to unknown, very quiet, peaceful and non-touristy locations, this might be the result. Unfortunately, there is a point after which no one is benefiting anymore.

Positano egyébként a huszadik század közepéig egy kimondottan szegény halászfalunak számított. Aztán az 50es években a Harper’s Bazaar nevű divatlap közzétette John Steinbeck amerikai író Positanoról szóló esszéjét, aminek következtében a hely hihetetlenül felkapott lett és azóta is dübörög a turizmus. Azt hiszem, óvatosabban kell bánni az efféle irkálásokkal, mert ha az ember népszerűsíteni kezd ismeretlen, nyugis, nem turistás helyeket, még a végén ez lesz belőle. És sajnos van az a szint, ami fölött ez már nem jó senkinek.

After going through these tough trying times, we decided to spoil ourselves with some breakfast consisting of coffee, pastry and watermelon at the La Zagara restaurant.

Az utazással járó megpróbáltatásokat a La Zagara nevű étteremben hevertük ki, ahol kávét, péksüteményt és dinnyét reggeliztünk.

After breakfast we walked around the narrow alleys packed with tourists and souvenir shops, and we decided to take a closer look at the Santa Maria Assunta church.

Ezt követően végigjártuk Positano turistákkal és szuvenírboltokkal megrakott sikátorait, majd közelebbről is szemügyre vettük a Santa Maria Assunta nevű templomot.

On the floor and the walls around the church we found lots of colourful mosaics.

A templom körül a földön és a falakon színes mozaikokra bukkantunk.

Thereafter we walked down to the beach, which, unfortunately, we didn’t really like from bathing point of view. The crowds, the parasols and the plastic deck chairs (for which you need to pay) are definitely not our world, and we didn’t think it’s worth getting wet, salty, sticky and sandy for this. Here’s a photo of the beach from above:

Ezután a part felé vettük az irányt, de ez sajnos egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket. A zsúfolt tömeg, a napernyők és a műanyag nyugágyak (melyek használatáért fizetni kell) nem a mi világunk, és nem tartottuk érdemesnek, hogy ezért cserébe vizesek, sósak, ragacsosak és homokosak legyünk. Fentről fényképezve a part így nézett ki:

Instead of swimming we just had a nice walk on the cliff-path next to the beach,

Így hát lubickolás helyett inkább sétáltunk picit a sziklákon,

we took an inevitable selfie,

készítettünk egy elmaradhatatlan szelfit,

and finally we gathered all our courage in order to jump on another bus and continue our journey to Amalfi.

majd minden bátorságunkat összeszedve buszra ültünk, és továbbindultunk Amalfiba.

The bus experience was exactly the same as I described earlier, but this time it took 50 minutes. When we reached the outskirts of the town we suddenly found ourselves in a big traffic jam, so we asked the driver to let us get off before reaching the next stop. Instead of further languishing on the bus we walked into an old-fashioned restaurant called La Preferita and ordered a caffè latte each (when you place your order, make sure you say “caffè latte” instead of the lazy “latte”, otherwise you might end up with a glass of milk). This tiny place seemed to be a family business, because a very kind chatty old man was dealing with the customers, while the walls were decorated with lots of black and white photographs from which a much younger version of the same man looked back at us. While I was typing up this blog post, I decided to try and find out more about the restaurant, so I did a quick search and I faced the fact that since our visit the place has been permanently closed. At least according to Google. Which is a shame considering that this is where we had the tastiest coffee during our Italian trip. Anyway, if you are in Amalfi, maybe go a check it out!

Az út továbbra is a fent említett módon zajlott és ezúttal 50 percet tartott. Amalfi szélén viszont dugóba ragadtunk, így aztán megkértük szépen a sofőr bácsit, hogy engedjen minket idő előtt leszállni, és a buszon senyvedés helyett inkább beültünk a La Preferita nevű régimódi étterembe meginni egy-egy caffè lattet (fontos, hogy az ember a megszokott, hanyagul odavetett “latte” helyett “caffè lattet” rendeljen, különben csak egy pohár tejet kap). Ez az aprócska hely családi vállalkozásnak tűnt, mivel egy kedves idős bácsi foglalkozott minden vendéggel, a falakról pedig fekete-fehér fotók lógtak, melyeken ugyanezt a bácsit véltük felismerni, csak sokkal fiatalabb kiadásban. Mikor a blogbejegyzés írása kapcsán rákerestem a vendéglőre, azzal a szomorú ténnyel szembesültem, hogy azóta végleg bezárt. Legalábbis a Google szerint. Pedig itt ittuk a legfinomabb kávét. Azért ha valaki netán erre jár, nézzen utána!

After regaining our consciousness, we walked down to the city centre. Compared to Positano, Amalfi is slightly more flat and less claustrophobic, but on the other hand we felt like it’s less to see as well.

Miután kicsit magunkhoz tértünk, lebattyogtunk a központba, hogy itt is körülnézzünk. Amalfi Positanohoz képest valamivel laposabb és kevésbé klausztrofóbiát keltő, ugyanakkor talán a látnivaló is kevesebb.

We spent almost half an hour taking photos of the above statue-fountain and the pigeon sitting on top of it, because we felt the urge to experiment with different angles and shutter speeds. When we finally got bored of this activity, we moved on in order to take a closer look at the Amalfi Cathedral, which dates back to the 9th century. This cathedral stands on the Piazza del Duomo, and in order to approach it you’ll have to fight yourself through the crowds sitting at the terraces of the surrounding restaurants enjoying their sweaty glasses of ice-cold Aperol Spritz.

Közel fél órán át szórakoztunk azzal, hogy az előbbi szobor-szökőkutat, illetve a rajta üldögélő galambot fotózgattuk mindenféle szögből és különböző záridővel. Mikor a galamb is meg mi is meguntuk ezt a tevékenységet, továbbindultunk a 9. századból származó Amalfi Katedrális felé, ami a Piazza del Duomo-n található, és amihez úgy kell az embernek átverekedie magát a környező vendéklőn teraszán üldögélő, izzadó pohárból jeges Aperol Spritzet szürcsölgető turista népségeken.

The cathedral consists of a really interesting mix of Romanesque, Byzantine, Gothic and Baroque architectural elements, and it would have been quite cool to look around inside as well, but the concept of having entrance fees absolutely everywhere because “tourists will pay for everything anyway” goes against my principles. On the other hand, I don’t really mind not seeing it, because most of the time 5 minutes after leaving a church, I don’t even remember how it looked like.

A katedrális egybéként tök érdekesen ötvözi a román, bizánci, gótikus és barokk stílusjegyeket, és valószínűleg jó lett volna bent is körülnézni, ha nem ütközne ennyire erősen az elveibe ez a “bőrt is lehúzzuk a turistáról” belépőjegyezősdi. Mondjuk nem is baj, mert soha nem emlékszem a templomok belsejére már 5 perccel a látogatás után sem.

After leaving the cathedral behind we bumped into a very strange looking fountain called “La fontana de cape ‘e ciucci”. The name recalls the tradition of leading the carriage donkeys arriving from Pogerola – a nearby mountain village – to this fountain to drink water. For some reason in 1974 people started placing small figurines on the rocks of the fountain with the purpose of creating a small nativity scene. Over the years many of these figurines submerged by the flowing water, and slowly but surely, this fountain became a very popular tourist attraction.

A katedrálistól tovább sétálva egy fura szökőkút-szerűségre bukkantunk, amit úgy hívnak, hogy “La fontana de cape ‘e ciucci”. Ez a név onnan ered, hogy régen a Pogerola nevű hegyi faluból érkező, rengeteg áruval megrakott málhás szamarak (azaz a ciuccik) ebből a kútból oltották szomjukat. 1974ben aztán valamilyen oknál fogva pici figurákat helyeztek a kútba, melyekkel Jézus születését ábrázolták. A figurák egyre csak gyűltek, egyik-másik le is süllyedt a kút aljára, mára pedig ebből is turistalátványosság lett.

When we got tired of all the walking, we headed towards the beach, but after our experience in Positano our expectations were much lower. Still, we were quite curious. We found that this beach is just as rocky and crowded as the one we saw in Positano. Additionally, on that day the sea was super wavy as well, so instead of swimming we sat down on the warm rocks and enjoyed the sunshine like some reptiles.

Mikor már meguntuk a bámészkodást, elbandukoltunk a partra, amihez egyébként Positano után már nem sok reményt fűztünk, de azért kíváncsiak voltunk. Mivel ez a strand is ugyanúgy köves volt és zsúfolt, a tenger pedig hullámzott mint a fene, lubickolás helyett letelepedtünk a meleg sziklákra, és élveztük a napsütést, mint valami hüllők.

After a while we noticed that not so far from us people started to form a long queue. Initially we were looking at them suspiciously, but very soon we came to the realisation that they were all waiting for the bus going to Sorrento! Because we didn’t find the idea of spending the night on the Amalfi beach very appealing, we joined the queue in a hurry, but we had no chance for getting on the next bus. We ended up waiting at least an hour and a half, managed to catch the third bus and spent the hour and a half long bus journey in the previously described state of panic, but at least the sunset was really beautiful.

Közben gyanús lett, hogy az emberek elkezdtek a közelünkben sorba állni. Eleinte csak csodálkozva néztük őket, majd leesett a tantusz: mind a sorrentoi buszra vártak. Mivel nem szerettünk volna a parton éjszakázni, mi is gyorsan követtük a példájukat, de már késő volt. Másfél óra ácsorgás és 3 teli busz után sikerült csak felférnünk egyre. A további másfél óra hazautat a már korábban ismertetett pánikos állapothoz hasonlóan éltük meg, de legalább közben gyönyörködhettünk a naplementében.

Conclusion?

Both Amalfi and Positano are stunning places, but…

… from photography point of view they are very frustrating, because due to the narrow roads and lack of parking places it is physically impossible to stop at the more interesting looking spots. The rest of the locations have been photographed thousands of times already.

… from swimming point of view they aren’t very attractive, unless you enjoy the crowd, the plastic deck chairs, the forests of parasols, the fact that you have to pay for the usage of these items or the fact that walking into the water looks more like a funny dance because of the sharp rocks.

… from sightseeing point of view they aren’t necessarily the most interesting towns, as they don’t really have a lot to offer.

In my personal opinion, travelling to Italy exclusively for visiting the Amalfi coast is not a good deal. But if you are in the neighbourhood anyway and you are curious to see these places, you should definitely consider including them into your schedule, because they are beautiful indeed.

Konklúzió?

Amalfi is és Positano is gyönyörű, de…

… fotós szempontból igencsak frusztráló, mert az izgalmasnak tűnő helyeken fizikailag lehetetlen megállni, mivel az út keskeny, parkolóhely pedig nincs. A maradék helyekről pedig többezer, egymástól szinte semmiben sem különböző tucatfotót lehet találni az interneten.

… strandolós szempontól sem túl nyerő, ha az ember nem szereti a tömeget, a műanyag nyugágyakat és napernyőket, azt hogy ezekért fizetni kell, vagy azt, hogy csak viccesen ugrálva tud közlekedni, mert szúrja a sok kavics a talpát.

… városnézős szempontból sem az igazi, mivel olyan nagyon sok látnivaló nem akad egyik településen sem.

Szóval szerintem Olaszországba utazni csak és kizárólag azért, hogy az ember az Amalfi partot meglátogassa, nem érdemes. Viszont ha amúgy a környéken tartózkodik és kíváncsi, látogasson el bátran, mert szép helyek ezek.