Kicsit olvasgattam a 2006-os és 2007-es blogger énemet, hát gyerekek, ez kemény, jézusom. (Mondjuk röhögtem is sokat, bevallom.)

Alapvetően sosem olvasom vissza magam, csak ha valami dátumot keresek és tudom, hogy x eseményről írtam a blogban, de ez valami elképesztő, ahogyan én teljesen átfordítottam a Váci úton munkásmozgalmi dalokra macskát táncoltató, magányos, mindent szétboncoló, minden szinten önpusztító életem ebbe az ikres anya-feleség és önazonosságilag még mindig a sötétben tapogatózó  szerepbe. 

Szerintem tök érdekes lehetett ezt a blogot 2006 óta folyamatosan olvasni, mindenkire büszke vagyok, aki képes volt rá  megtette, igazi fejlődésregénnyel állunk szemben, ha engem kérdeztek. 

Szappanoperának persze ez a végkifejlet már nem izgalmas - oké, még ez a külföldön ikreket szülünk izé, ez annyira nem sablonos, hát ki az a marha rajtam kívül, aki 30 hetes ikerterhesen Amerikába költözik, kezdjük ezzel -, jó, hát a főhősnő még kicsit kéjeleg az egzisztenciális meg életközepi válságában, de ezek már ilyen first world problemek ugye, mer van minden, ami kell, szerető férj, két gyerek, kert, ház, négy kerék, jó, hát nem kutya, csak egy öregecske macska; na most kéne jönnie valami összeomlásnak, válásnak, betegségnek, halálnak, jaj, hát a tíz ujját megnyalná mind az összes blogolvasó. 

PS.: Mondjuk a macskát azér még mindig táncoltatom, na.