- Na nem, arról szó sem lehet! Még a végén a nyakunkra szabadítod a Helytartó csapatait! Nem érdekel, ha végül akkora leszel, mint egy mókus, vagy egy sündisznó, akkor sem engedem, Hogy megint megkéselj valakit! Elegem van belőled! Hé, te, szutyok! Kötözd meg apádat!

Így fordult Derkidar Atriához, miután Strigoniust, aki az asztal közepén kuporgott, és alig tűnt nagyobbnak egy közepes méretű kutyánál, előző szavaival alaposan leteremtette.

Atria engedelmeskedett, és Strigonius hiába fenyegetőzött, hiába rúgkapált, hiába hivatkozott az atyai tekintélyre, leánya erősen megragadta, és egy bőrszíjjal olyan alaposan megkötözte, hogy bizony moccanni sem tudott. Még a száját is betömte egy ronggyal, hogy ne hangoskodjon.

- Gyerekeket öltél, apám! Pedig megígérted, hogy nem engedsz az ösztöneid csábításának! Ükapád története sem tudott visszarettenteni?! A lányodnak tett ígéretet is képes voltál megszegni!? Pedig annyira hittem neked! Hazug, hazug és gonosz ember vagy, apám!

Strigonius bűntudatos arccal tekintett a lányára, és betömött szájjal huhogott valamit, amit nem lehetett érteni. Alighanem újabb ígéretekkel próbálkozott.

- Na, így már nyugton leszel! – mondta elégedetten Derkidar, grabancon ragadta, és feltette az asztal mögött a polcra három összetekert parittya és egy horpadt ezüstserleg mellé. Az egykori színész nyüszítve próbált szabadulni, aztán feladta a harcot, és bágyadtan pislogott.

- Hozhatjátok a vacsorám!

A király ordítására feltárult a szobaajtó, és három szolga lépett a terembe, nehéz aranytálakon cipelve a gőzölgő vaddisznósültet és az áfonyás medvehagymával párolt, erjesztett bölényfejet. Derkidar elégedetten csettintett a nyelvével, köpenye zsebéből kést rántott elő, lenyisszantotta a bölény fülét, és Atria felé dobta.

- Nesze, te fertelem! Egyél te is! Csak húzódj el valahova, mert olyan ocsmány látványt nyújtasz, hogy elveszed az ember étvágyát!

Atria szótlanul és engedelmesen elbújt a sarokban, és rágcsálni kezdte a bölényfület, aztán körmével egy csöppet sem kecsesen kipiszkált a fogai közül egy beszorult húscafatot. Nem volt egyszerű a feladat, a bölényfül ugyanis roppant erős rostokból áll, két körmét is be kellett vetnie, hogy elől megfeszegetve, hátul pedig kilazítva kibillentse a helyéből – végül azonban sikerrel járt, fogai megszabadultak a feszítő fájdalomtól, és elégedetten folytatta a falatozást. Bizonyára nem cselekedett volna ilyen illetlenül, ha tudja, hogy egy falrésen át egy döbbent tekintet kíséri minden egyes mozdulatát; hát még milyen máshogy viselte volna magát, ha tudja, hogy a döbbent tekintet hamarosan kétségbeesetté válik, majd a szemet elfutja a könny!

A fal mögött ugyanis Árnyék kuporgott, akit az aranykosárkában lebegő fiúcskák egészen eddig vezettek, a völgy mélyére, Derkidar rejtekhelyéhez. Most is ott lebegtek a feje fölött, és amikor látták, hogy zokogva rogy a földre, közelebb libbentek hozzá, és vigasztaló dalocskákkal próbálták jobb kedvre deríteni, azonban minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Pártfogoltjuk bizony vigasztalhatatlanul elkeseredett.

Valóban úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Ó, hiszen sokat gondolt ő Atriára, nagyon sokat! Bármennyire eluralta is a lelkét a Serapia iránti szerelem, és bármennyire becsapta és kihasználta őt Atria, a fiú szívében mégsem feketült el egészen az egykor hótiszta kép, s Atrai alakja, hangja, tekintetének tüze, s egész lényének varázslatos, nyugtalanító kisugárzása úgy tudott felmerülni az emlékezetében, hogy sem tetteinek rútsága, sem csúfos halálának gyásza nem szennyezte be. Soha nem tudott igazán haragudni rá, s bár sokszor érezte azt, hogy gyűlöli, a gyűlölet érzése, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant, s az Árnyék Fulviót emlékei visszaröpítették az aquincumi színházba, s már érezte is a színpad, a viaszfáklyák, az arcfesték illatát, s hallotta a nézők zsibongását, ahogy pisszenés nélküli csenddé simul az előadás kezdetén; érezte a mézillatot, amely az édességárus kézikocsija felől árad, látta a föléjük boruló csillagfényes éjszakát, s a fülében zengtek Atria hangján a szomorújáték súlyosan csengő-bongó verssorai, s már látta is a lányt, egész színészi fenségében, ahogy koturnusán a nézők fölé magasodik, s megmerítkezik a felé áramló csodálatban.

Ó, mennyire tudott haragudni magára ilyenkor a fiú! Mennyit szidta, korholta magát, amiért hagyja, hogy Serapián kívül másvalaki képe is eluralja a lelkét! Erőnek erejével vette rá magát, hogy a lányról őrzött utolsó emlékét felidézze, s százszor is el kellett ismételnie a szót, hogy halott, halott, halott!, hogy a lány képe nagy nehezen ellibbenjen végre, újra lángtenger nyelje el, s ne takarja el Serapiát. Hányszor, de hányszor győzte meg magát, hogy Atria már az alvilág lakója, s hogy szíve mindig is álnok volt és hazug, s hányszor mentette fel őt mégis gondolatban, s hozta vissza az élők közé, hogy aztán újra meg újra, keservesen elsirassa!

De addig mégsem volt akkora baj, ameddig biztos lehetett abban, hogy Atria története a színház égésével lezárult; addig csak az elméjének fegyelmezetlenségét, lelkének kárhozatos kilengését látta abban, ha a lányról álmodozott, de az arc, amit az emlékezete őrzött, mégiscsak szép és sugárzó maradt: most azonban, ahogy egykori szépsége szánni való romjait megpillantotta, kínzó fájdalom szorította össze a szívét. A szétégett, sebhelyek rútította arcvonásokban elborzadva ismerte fel egykori szerelmét, s rémülten fedezte fel magában, hogy azt kívánja: bárcsak inkább meghalt volna a tűzben… De hát él szegény, él, de hogyan! Miféle élet ez egy nőnek, aki annyira szép és körberajongott volt, mint ő? És az egykor daliás Strigoniust vajon mi lelte, hogy ennyire összezsugorodott? Talán a tűz pörkölte ennyire meg, hogy hirtelen megtöpörödött? ÉS mindezért, akárhogy is, de mégiscsak ő a felelős, hiszen a tüzet – bár akaratlanul – mégiscsak ő okozta a hebehurgyaságával… ó, bárcsak meg sem született volna, bárcsak a világba lépve sose okozott volna zűrzavart!

Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben a földre kuporogva sírt Derkidar rejtekhelye mellett; és bizonyára hosszú órákig sírt volna még, átadva magát mélységes fájdalmának, ha egy újabb ismerős hang meg nem üti a fülét. De még mennyire ismerős hang! Hiszen nincs a földön annál ismerősebben csengő hang az ember számára, mint… mint a saját magáé. Árnyék felállt, s ismét belesett a résen át a terembe. Döbbenten pillantotta meg szebbik önmagát.

- Felség! – szólalt meg Escalor, a kém, aki a király elé vezette Fulviót – ez az az ember, akiről az üzenetemben említést tettem. Nagyon fontos híreket hozott, magam kezeskedem megbízhatóságáért!

- Fulviónak hívnak, királyom.

- Nem érdekel, hogy hívnak. A híreid érdekelnek.

- Pedig hidd el, az sem érdektelen, hogy én magam ki vagyok; de erről majd még ráérünk beszélni.

A király apró disznószemeivel sunyin, gonoszul mérte végig a magas, izmos, és megkapóan szép arcú ifjút. Köpött egyet a padlóra. Fulvio mosolyogva nézte. Fel sem vette a sértést.

- Nagykirály! Én tudom, mi tartja még életben ezt a tartományt, és azt is tudom, hogyan törheted meg a rómaiak hatalmát.

- Sokan mondták már azt nekem, szép fiú. És, tudod, azok már mind a föld alatt vannak. Mert a szappan szaga mellett még egy valamit utálok, da nagyon: a hazudozást.

- Meg tudlak érteni. Én azonban nem hazudok neked. Közösek az ellenségeink. Tudom, hogy elfogtad a Szellemfejedelmet, és mindannyian látjuk, hogyan esett szét egész Pannoniában a tudás, hogyan vesztették el a rómaiak az összes képességüket, amellyel eddigi gőgjüket táplálta! El kell venned tőlük az utolsó kincsüket, ami megmaradt, és ez nem arany és nem drágakő, ahogyan most gondolod, hanem egy lány.

- Már legalább ezer lányt elvettem tőlük.

- De ez most más. Ez egy különleges lány, Pannoniában úgy hívják, Csodálatos Leány, aki a létezésével szépséget áraszt a világukra – szépséget! A szépség hazugság, csábítás, csalás! Tudom, király, hogy az őszinteség híve vagy, gyűlölöd a kertelést, a köntörfalazást, a szócsűrést-csavarást, a körülményes és hosszú történeteket, mindent, amit Pannoniában szépségnek neveznek! Én sem érzek másképp, és hogy miért nem, arra jó okom van! Ezek az emberek itt csak a hiú és talmi szépséget tudják elfogadni, és köpnek arra, hogy mi lakik a szívben. A saját bőrömön tapasztaltam, amit beszélek.

- Ugyan honnan tudhatod te, milyen az, amikor ronda az ember?

- Ez maradjon egyelőre az én titkom, Derkidar. De ha sikerül elpusztítanunk Serapiát, vége a hazugságnak, vége a madarak gusztustalan énekének, az idétlen és csiricsáré virágoknak a réteken és a fákon, a felesleges cicomának, a szobroknak és az énekeknek, amelyek mind-mind hazudnak! Őszinteség és egyszerűség uralkodik majd szerte Pannoniában, a te bölcs uralkodásod alatt, nagykirály! Minek nekünk a szépség, akik megismertük az igazi értékeket a világban!?

S azzal erszényére csapott, amelyben súlyosan és tompán koccantak össze a vastag aranypénzek. Derkidar, egészen halványan, szinte csak a szakálla alatt elvigyorodott. Fulvio figyelmét azonban nem kerülte el ez az egyetértő arcmozdulat. Még hevesebben, még meggyőzőbben folytatta.

- Csak azt a lányt kell elfognod, és kísérőjét, egy pannon varázslót, aki részt vesz ebben az egész utálatos hókuszpókuszban. Illetve ketten kísérik: az egyiket Ágoston Mesternek, a másikat Teuto Kabarnak hívják: Ágoston Mester veszélyes ember, nagy mágus, és minden fortélyt ismer, s valóban mestere az átváltozásnak, a szolgája azonban ostoba, és a varázstudományokban járatlan ifjú, akitől nem kell tartani. Ha őket megölöd, királyom, mindenki, aki itt él, elveszti az erejét… erőtlenül kóvályognak majd, és annyi életkedv sem marad bennük, hogy egy böglyöt lecsapjanak magukon! A Szellemfejedelmet, s vele minden magasabb rendű tudást már elvesztették. Serapiával a jókedvüket, életük értelmét veszed el. Úgyszólván magától hullik az öledbe az egész Pannonia, nem kell katonáid drága életét áldoznod érte!

És Fulvio elmondta Derkidarnak mindazt, amit hosszas tudakozódás, kérdezősködés és nyomozás után eddig megtudott: hogy Serapiát egy különleges szekér rejti, amely varázslatos átváltozásokra képes, s most is épp Pannonia valamelyik országútján döcög egy újabb város felé.

Árnyék szívét, ahogy a másik, a szebbik önmaga szavait hallgatta, még mélységesebb, még égőbb fájdalom járta át, mint az imént, amikor Atriát pillantotta meg; hiszen érezte ő, hogy mindaz, amiről Fulvio beszél, Serapia, a varázslatos szekér, Ágoston Mester és Teuto Kabar, s minden, de minden, ami csak történt, egyáltalán nem függetlenek egymástól, s nem különböző, s egymáshoz nem kapcsolódó történetek szálai, hanem az egész szorosan és szétválaszthatatlanul össze vannak fonódva, s e fonatban minden szál egyformán lényeges; döbbeneten értette meg, hogy kettejük története, énjének két része, amely születésüktől szétválásra törekszik, a sors szándékainak legmélyén bizony már réges-régen összefüggött Serapiával, és mindazzal a varázslattal, amelyről csak most, Fulvio elbeszéléséből értesült. Tehát a szépség Serapia révén áramlik a világba, s ha ő nincsen, ha megölik, ha elpusztítják, ez a szépség elszivárog, elpárolog, felissza a fekete föld, s Pannonia erőtlenül hull a hódítók lába elé! Ha a szépség s a rútság ennyire lényeges, hát akkor hogy is lehetne véletlen, hogy benne, az egykori Fulvióban, aki most csak árnyéka a teljes önmagának, a szépség és a rútság már születésének pillanatától fogva meghasadt, s lényét hol az egyik, hol a másik uralta el…? A küzdelemnek, amely a szép és a rút erői közt folyik, épp az ő kettős énje ne lenne részese? Lényének meghasadása talán pontosan annak a szörnyűségnek a kezdete, amely éppen most, Serapia megölésében készül beteljesedni! Talán nem más volt eddig sem a két Fulvio, mint egy gonosz erő játékszere. Jaj, talán csak olyasféle tünet ő, mint a kelés és a fekély, amely a beteg ember testén üt elő, vagy a haldokló fák kérgén kitüremkedő rút bibircsókok és daganatok. Bárcsak tudná, hogy mi az ő szerepe ebben a történetben! Sorsa vajon – bár nyilvánvalóan összefügg – igazából miként és hogyan illeszkedik a nagy egészbe? Ó, milyen gonosz, milyen felelőtlen, milyen ostoba a szép Fulvio, hogy ezekről a dolgokról, mint valami egyszerű pletykáról, fecseg, s áruba bocsátja egy barbár előtt, mintha csak rablott holmi lenne! Hogyan is hiheti azt, hogy amit épp az imént árult el a királynak, nem más, mint saját életének titka!? Ezek szerint a szép felének fogalma sincs róla, hogy önmagát árulta el? Vagy nagyon is tudja, s árulásával csak kelepcét állít? A jó oldalán állva csak színleli, hogy a barbároknak segít? Vagy épp ellenkezőleg, a szívében tényleg gyűlölet él? Jaj, túl sok a rejtély, túl sok a megválaszolhatatlan kérdés, túl sok az eseményekben megbúvó, titkolt értelem! S bár érzi, hogy mindezek a dolgok összefüggnek, nem érti, mi végre és hogyan, s főképp, hogy miért…!? Többet kell megtudnia!

Szinte egybenőtt Árnyék a réssel, amelyen át a terembe látott. Nem hagyhatott egyetlen szót, egyetlen mozdulatot sem megfigyeletlenül!

Derkidar lenyalogatta az ujjairól a bölényzsírt és hátradőlt a székében.

- Tetszik nekem ez a fickó – nézett Escalorra. – De az is lehet, hogy nem tetszik. Hát neked mi a véleményed, te híres római? Nem félsz, hogy te is elerőtlenedsz, ha a kezembe kaparintom azt a bizonyos leányzót? Nem félsz, hogy tógádról leszáradnak a díszek, s hogy ápolt szakállad, amelyben minden szál szőr olyan egyenesen áll, mintha egyenként vasalgattad volna ki őket, hirtelen bozontos, bogos és hatalmas szőrzetté terebélyesedik, mint az enyém, s beletörik a vasfésű is? Nem félsz, hogy hajad göndör csigái zsíros csimbókokká változnak, s tőröd markolatán az arany szoborfejek, melyeket hitvány isteneitekről mintáztak, egyszerű ólommá silányul? Nincs ám akkor több pomádé, rózsavíz, pipere, körömreszelés és púder, drága római testvérem! Akkor bizony őszinte hónaljillat és barátságos gatyaszag árasztja el a világot! Mit kezdesz majd akkor magaddal? Mondd csak, nem félsz tehát?

Escalor elmosolyodott.

- Nem félek, királyom. Én egészen másvalamitől félek. Mégpedig attól, hogy ha nem vagyunk résen, és nem igyekszünk eléggé, másvalaki kaparintja meg előlünk a lányt, s hogy a Helytartó katonái lenyisszantják a fejünket, s még talán áfonyában is megpárolják, mint ezét a derék bölényét..

És miközben Derkidart heves csuklás fogta el, s a félig emésztett bölényt falatonként visszaböfögte, részletesen elbeszélte a kém, amit kiderített: hogy Serapia családja sereget toborzott, és tűvé teszik az egész tartományt, hogy elrabolt lányuk nyomára bukkanjanak: amiről az imént Fulvio beszélt, azt már ők, az üldözők is tudják: tudnak a szekérről, tudnak Ágoston Mesterről és varázslatairól, ezért minden utazót, minden kordét, minden talicskát és ökrös-fogatot megállítanak és tüzetesen átvizsgálnak. Már csak idő kérdése, hogy a nyomukra akadjanak, nincs hát idő a késlekedésre. Szerencsére van egy beépített embere az üldözők csapatában, aki azonnal tudósít minden fordulatról, s éppen most küldte galambpostával a hírt, hogy pontosan tudják, melyik úton halad a szekér: a hely nincs messze, mindössze két völgy választja el; ha hajnalban elindulnak, még az üldözők csapatai előtt foghatják el Ágoston Mestert és Serapiát.